Mi a titka? 60 éve követik a birkák a somogyi juhászt

Bárdudvarnokon még a fagyos januári idő sem tántoríthatja el a feladatától a 73 éves juhászt, Borsós Istvánt. „1966-ban kezdtem el juhászkodni, mindössze tizenöt évesen. A Baranya megyei elekmajori pusztán laktam, ahol sokan foglalkoztak birkákkal” – mesélt a kezdetekről a Fanny magazinnak az idős juhász, aki a napokban is a Bárdudvarnok környéki legelőket járta a rábízott nyájjal.

„Örökmozgó gyerekként mindig a környezetükben voltam és rám ragadt a mesterség. Ezután a gyomai juhtenyésztő iskolába jártam, majd 27 hónap katonaság után folytathattam a nyáj terelését” – árulja el Borsós István. Megjegyezte, hogy akkoriban eleinte a birkákat a gyapjú miatt tartották. Kedvelt fajta volt a fésűs merinó, régen jól megfizették a lenyírt bundáját.
„Ma már a gyapjúért alig adnak valamit, emiatt a húsáért tartják leginkább az állatot” – tette hozzá, miközben kiáltott Vándornak, hogy terelje felé a birkákat. A keverék kutya évek óta hűséges kísérője. „Régi ismerősöm volt Paládi Vince, és hozott tőlem pár birkát, majd hozzá szegődtem juhászként és azóta is itt élek a Kaposmérő és Bárdudvarnok között megbújó telepen” – meséli a juhász. Borsós István meg is jegyzi, jó sok kilométer van a lábaiban, de sajnos egyre lassabban teszi meg az utat a háromszáz birkával.

Délelőtt 9–10 között indul és legalább négy óráig kint van a nyájjal. Azt mondja: oda kell figyelni, mert nem messze találkozott már aranysakállal, amely a bárányt hamar elviszi. „Régen dolgoztam vándorjuhászként, éjjel-nappal mentem, kint aludtam a nyájjal, sőt nyírtam is, és voltam fogó is. Sosem voltam egy vastag gyerek, de fiatalon több erő volt bennem” – mondja mosolyogva Borsós István. „Szeretem a szakmámat, amíg bírom, csinálom. Egy jó vastag könyv lenne a teljes életemből, ha elmesélnék mindent” – jegyzi meg mosolyogva. Családjáról annyit mond el, hogy van egy kamionsofőr fia és varrodavezető lánya, de nem ápolnak szoros kapcsolatot.