Maszkban szültem, aztán jött a PCR teszt

Amikor kezdett jobban lenni, ismét minden óvodát bezártak a vírus miatt, így aztán már nem is reménykedhettem egy kis szülés előtti pihenőidőben. Neki is nehéz volt és nekem is. Egy utolsó hetekben, napokban lévő nő - legalábbis én - már nem igazán tud sokat ficánkolni, a padlón ülve kirakósat játszani, vagy a másik alternatívának felajánlott „szórakozásnak” - a gyártsunk macskát wc-papír gurigából -, sem tudtam már őszintén örülni. Persze megcsináltuk, hiszen szeretem őt.

Aztán eljött a nagy nap, vagy este, amikor elemi erővel jelezte az én második kisfiam, hogy ő akkor most érkezik. És valóban. Semmi konkrét előjel nélkül, szinte egyik percről a másikra tudatta, hogy elindul erre a nagyvilágra. A kórház udvarán már hordággyal vártak, mert az hitték, az udvaron köszönthetjük az uraságot. De csak kibírta a szülőszobáig. Egy ideig kegyesek voltak velem az ott dolgozók, de mivel az egyikükkel sikerült kissé összevitatkozni a „hangosságom” miatt a két fájás között, az egyikük rám ripakodott, hogy „különbenis pándémia” van, vegyem fel a maszkot... Aztán közölte, hogy ne nézzek ilyen csúnyán...

Tudtam, hogy hiába ellenkezem, és azt is éreztem, hamar túl leszek rajta, muszáj volt hát belenyugodni a helyzetbe, hogy amikor amúgy sem kapok levegőt a fájdalomtól, a maszk különösen nem segít majd. Túl sok empátiát, és nő a nő iránt érzett, segíteni akarást nem éreztem egyesektől, sőt, inkább hátráltattak a jelenlétükkel. Tették a dolgukat, mint a robotok. Az „én dokim” nem ért volna be, így nem is hívtam, pedig jól esett volna egy kis támogatás. Aztán mindenféle fájdalomcsillapító nélkül megszületett a mi kisfiunk.

Amikor azt hittem, már mindenen túl vagyok, közölték, hogy most azonnal leveszik még a PCR tesztet is. Azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Nevettem, hiszen minden okom megvolt rá. Egy éjszakára egy egyágyas szobába kerültem, amíg ki nem derült, hogy negatív a teszt eredménye. Igaz, mielőtt a szobába kerültem volna, volt még némi komplikáció, meg műtét, ami miatt majdnem a másvilágra kerültem, de maradjunk annyiban, hogy megúsztam. Segítettek az orvosok, segített a Jóisten. Meg szerencsém volt, ez biztos.

A maszkviselést szülés alatt pedig fogjuk rá, hogy megértem, hiszen rettenetes dolgokat művel a koronavírus, és nem várható el a kórházi dolgozóktól, hogy nap mint nap védelem nélkül álldogáljanak a páciensek mellett, de az ott, velem szemben alkalmazott hangnem, és a hozzáállás esik rosszul, a mai napig. Soha nem felejtem el nekik ezt a megalázó érzést. Teszem hozzá, volt szerencsére ott pár olyan ember is, akinek a kézfogását, a mosolyát sosem fogom elfelejteni, mert sokat jelentett, de ez az este mégis rideg emlékként marad meg bennem. Szóval, merjük tisztelni és elfogadni egymást, talán úgy könnyebb lesz elviselni ezt a járványos helyzetet is.