„Akkor sóhajtson egy nagyot!„ - így adták be a vakcinát

Nagyon vártam már, hogy bármelyik védőoltást megkaphassam, őszintén szólva úgy voltam vele, hogy bármit ajánlanak, én elfogadom. Persze, azért titkon reménykedtem az egydózisú vakcinában, de mivel 23 éves vagyok, pontosan tudtam, a leggyorsabban úgy lehetek védett, ha lecsapok az első adandó lehetőségre.

Egy dolgot biztosan tudtam, nem szeretnék újra beteg lenni, mert bár nem voltak durva tüneteim, a poszt-covidos problémák még a betegség után 6 hónappal is jelen vannak az életemben. Elég fiatal vagyok hozzá, hogy zavarónak találjam, hogy egy kis hidegtől vagy futástól fájjon a tüdőm, így számomra elég tapasztalás volt ez a koronavírusból.

Azonnal regisztráltam, amint tudtam

Egy kellemes pénteki napon beértem a szerkesztőségbe és megkaptam a hírt: bárki - akinek van érvényes regisztrációja - foglalhat magának időpontot Sinopharm-vakcinára. Furcsa pörgés és öröm szállt a fejembe, amitől valószínűleg a velem egy szobában ülő munkatársamnak a szokásosnál picit nehezebb napja lehetett.

Kicsit utánaolvastam a dolgoknak, aztán már újságoltam is minden ismerősömnek, hogy van időpontom hétfő délután 18 órára.

Az első oltás napja

Elérkezett a hétfő, munka közben felhívtak, ha tudok, mehetek korábban, így végül 17 órára volt időpontom, de a szokásos szétszórtságban nemhogy 10 perccel korábban nem értem oda, de még késtem is 10 percet. Sétáltam össze-vissza a Honvédkórház körül, majd amikor végre rájöttem, hogy kezdek jó helyen lenni, óriási megkönnyebbülést éreztem. (A Honvédkórházban több kijelölt helyen végeznek oltásokat, többféle vakcinával, így az épület hátuljánál található kínai oltópontok egy kicsit járkálás után, de megtalálhatóak.)

Odasétáltam a katonához, és izgatottan, picit félve elkezdtem hebegni-habogni.

“Szép napot! Én Sinopharm-vakcinára jöttem. Jó helyen járok? - itt folytattam volna a kis monológomat, de a bácsi nagyon nagy mosollyal - amit a maszktól persze nem láttam - belevágott a szavamba.

“Hát ebben az esetben a legjobb helyen jár!„ - majd nyúlt a kézfertőtlenítőért, én pedig folytattam a kis történetemet arról, hogy korábban jöttem, mert mondták, hogy jó lenne, de közben sajnos elkéstem és így vajon kaphatok-e még oltást” - őszintén szólva a katona úr valószínűleg láthatta a szememben a kétségbeesést és nevetve, kedvesen válaszolt.

“Hát persze, hogy megkaphatja, így is. Mondjuk, nem rajtam múlik, de biztosan megoldják odabent” - válaszolt és közben szólt, hogy fertőtlenítsem le a kezem, majd barátságosan megmutatta, hogy merre is kell majd mennem. Kis tekergőzés után megérkeztem a regisztrációs ponthoz, ahol mindössze páran álltak előttem, így minden gyorsan ment és hirtelen azon kaptam magam, hogy a 26-os oltópont előtt izgulok, hiszen én félek a tűktől. Ez a gondolat hamar elillant, mert kis fennakadásra lettem figyelmes. Az oltópont ajtaja kinyílt és kihallatszott egy kis vita egy hölggyel, aki nem kaphatna kínai vakcinát, de nagyon szeretne védőoltást. Ez a kisebb bökkenő volt az egyetlen oka, hogy 20-30 percet várni kellett, de a többi ponton látszott, hogy egyébként ez olyan gyorsan megy, hogy már készen is lennénk. Mindenki nyugodtan várakozott, közben megbeszéltük, ki mikor jött, ráadásul volt, aki rákérdezett, hogy másik szobában kaphatja-e az oltást, így gyorsan ki is alakult a sorrend, ezért amikor kijött az asszisztens, már katonasorban vártunk az oltásra.

Hopp, egy szuri

Én következtem és beléptem. Tudtam, hogy buta kérdéssel állok majd elő, de hát ha édesanyukád azt mondja, hogy kérdezz rá, akkor nincsen olyan, hogy nem. A gyors, gyógyszerallergiával kapcsolatos szülői para átbeszélése és kis tanácsadás után már be is adták az oltást.

A kórházban az ápolók folyamatosan terelték az embereket, és én ahányszor csak rájuk néztem, láttam: mosolyognak, ami miatt melegség járta át a szívemet. Este 17.30 körül, ennyi oltás után, ugyanazokat a mondatokat hajtogatva még volt arra energiájuk, hogy újra türelmesen és mosolyogva elmondják azokat nekem is. Óriási „köszönömmel„ és udvarias elköszönéssel tettem, amit mondtak, így kerültem a kis várakozó részre, ahonnan 10 perc elteltével még nagyobb búcsúzások közepette kisétáltam.

Kidőltem, mint egy fa

Apukám születésnapjára esett a csodálatos nap, ráadásul ő az Árpád-hídnál lakik, így tényleg csak át kellett sétálni hozzá az oltópontról. Fokozatosan egyre fáradtabb lettem, mire végre hazaértem, mintha fejbe vágtak volna. Befeküdtem az ágyamba és picit lázasan elaludtam. Az éjszaka folyamán néha-néha felébredtem a lázra, de úgy legyengített az oltás, hogy mindig visszaájultam.

Reggel szerencsére már csak egy picit éreztem a mellékhatásokat, így kezdődhetett egy újabb munkanap.

A második oltás napja

A szokásos szétszórtsággal indult az a nap is, ugyanis már a dátumra is rosszul emlékeztem, majd az indulás sietségével otthon felejtettem az oltást igazoló papírt. De drága anyukámnak köszönhetően ez is megoldódott. Persze, hogy ő hozta utánam....

A következő „mini szívroham” akkor jött rám, amikor már az oltásra tartottam és őszintén szólva jobban izgultam, mint az előzőnél, de összességében sokkal simábban ment, mint az első alkalommal. Gyorsan kitöltöttem a szükséges papírt - mert természetesen az is otthon maradt -, majd rá 5 percre már csak annyit hallottam:

„Bal kézbe mehet?” - én félve bólintottam, mire a doktornő annyit felelt: „Akkor sóhajtson egy nagyot!„

Én nagyon összpontosítottam egy nagy sóhajtásra és puff, a tű már a karomban volt, mire felfogtam, mi történt, már végeztünk is. Összesen maximum 20-25 perc volt az egész a várakozással együtt, és szerencsére a fáradtságon kívül itt már semmi bajom nem volt.