„Anya! Te vagy a világon a legjobb varrónő!” – mondta a napokban az óvodás kisfiam, akinek két nap szenvedés után csak sikerült összehoznom egy nindzsás jelmezt. Azt azért elárulom, nem tudok és nem szeretek varrni. De annyira nem, hogy szégyenszemre egész télen egy szakadt zsebű kabátban mászkálok inkább, miközben magamban azt mondom „majd holnap megvarrom, vagy elviszem megvarratni” – persze ez nem történik meg soha. Inkább egy táskával takargatom.

Amikor ötletek után kutattam a neten, átsuhant az agyamon, hogy „na, idén biztosan nem izgulom túl ezt a farsangdolgot, veszünk egy akármilyen vackot, és túlleszünk rajta. Hiszen itt van az éppen totyogó kisfiam is, aki mellett nem tudom kipihenni magamat”. Pontosabban próbálom túlélni a napokat a két gyerekkel, mert az apjukon kívül semmi segítségem nincs. Soha. Na de ez van. Örülök, hogy vannak, és fényt és életszagú életet visznek a mindennapjainkba. Inkább csak úgy csendben hálás vagyok értük. Igaz, már napi három kávé kell ennek a kiegyensúlyozott megéléséhez. Ez a jelmez még tovább növelte a „túlóráim” számát.

Egyik nap, egy rosszabb pillanatomban, nem túl kedvesen vázoltam a gyereknek, hogy márpedig nem fejezem be a jelmezét, mert mindent ötvenszer kell elmondanom, mire eljut a fejében lévő rendszerbe, és ezt nehezen bírom angyali nyugalommal. Abban a pár percben határozott is voltam a kérdésben, és éreztem, hogy most jól megmondtam. Kemény vagyok. Különben is! Van neki rendőrös jelmeze. Jó lesz az! Aztán a férjem csodálkozó tekintete kibillentett. Addig volt már pár óra a várva várt ruhácskában, beadtam hát ismét a derekamat. Az elképzelés és a megvalósítás persze messze álltak egymástól, és mivel mindent kézzel varrtam, úgy, hogy amúgy utálok varrni, rengeteg ideig tartott. Nem egy mestermű, nem túl pontos, de van valaki, aki imádja! Miután ráadtam a kisfiamra, felajánlottam neki, hogy ha akarja, szaladjunk el inkább venni egy profi nindzsa jelmezt, de ő azt mondta: ez a legszebb nindzsaruha, amit valaha látott! Ez aztán komoly erőt adott, és tovább szépítgettem, míg reggelre egy egészen vállalható kis szett lett belőle.

A kardján együtt dolgoztak a férjemmel (miközben mi szégyenszemre jól összevesztünk a maszk részén), szóval az ovis farsang lényege a családunknak összejött. Együtt dolgoztunk, gondolkodtunk, vitatkoztunk, veszekedtünk, de a végén megoldottuk. A legjobb rész reggel jött el, amikor a kisfiunk annyira meghatódott a jelmez felvétele után, hogy majdnem belémbújt. Könnyek voltak a szemeiben, mert pontosan tudta, hogy érte dolgoztam, dolgoztunk olyan sokat. Ezt megértette egy óvodás. Na, ezekért a percekért érdemes bármit is csinálni! Kiért is tennék meg ilyen dolgokat, ha nem érte, értük? Még pár nap és pár liter kávé, aztán csak kipihenem ezeket a varrónői feladatokat.