Igazából Ali volt a tisztességes neve, amikor 13 évvel ezelőtt elhoztuk. Akkor valamiért jól hangzott. Végül is már mindegy. Ónémet juhásznak mondták, de valójában egy fajtatiszta németjuhász és egy bármiféle fajta fekete, nagy testű kutya románcából született. Alig volt meg két hete a házunk, amely alapos felújításra várt, de hát, kellett a kutya. Az első komolyabb beruházást, egy jó magas kerítés építését miatta kellett megcsinálni, mert eleinte igencsak szeretett a szomszédba járni. Leszedte a száradó ágyneműt és ruhákat, majd felfalta más kutyájának az eledelét.

Mivel minden alkalommal szomorúan nézett, amikor elindultunk dolgozni, ezért vele együtt választottunk neki egy társat a menhelyről. Egy keverék szukát. Így fél év után már ketten néztek utánunk szomorúan.

Imádott játszani, bolondozni, de az a fajta kutya volt, aki egyedül valószínűleg egy napot sem élt volna túl. Általában mindig a szájpadlásába ragadt a csont, és nekünk kellett kiszedni, a mezőn, ahol amúgy alig van fa, biztosan megtalálta az apró akácfa óriási tüskéjét, és bele is lépett, illetve legalább négyszer ragadt bele fertőzött kullancs, hogy majdnem belehalt. De aztán mindig megmaradt. Így lett ő Tóbiás is, Sebajtóbiás.

Szerette a gyerekeinket, akik pedig mindent megtettek, hogy zajossá tegyék az utolsó éveit. Nem volt már nagy játékos, de óriási nyugalommal viselte, ahogy fociznak körülötte vagy éppen a fűnyírót tologatva száguldoztak mellette. Soha egy rossz mozdulata nem volt felénk. Kivéve most, így a végén. Mindig szerette, ha fésülöm, de az utóbbi időben már nem igazán akarta engedni. Mindig mondtam neki, hogy muszáj, mert az a szép bunda kezd borzasztóan kinézni. Mint egy morgós öregúr, tűrte egy ideig, aztán nehezen, de felállt és otthagyott. Utolsó ilyen szépítkezésnél még megölelgettem és a fülébe súgtam, hogy szeretem. Sejtettem, hogy lassan itt a vége a közös életünknek.

Amikor hazaértünk egy kétnapos utazásból és nem jött ki elénk sem ő, sem a társa, tudtuk, hogy vége. Rohantunk be a garázsba, mind a négyen. Ott feküdt, már nem élt. A másik kutyánk csak ült mellettünk és halkan nyöszörgött. Tóbiás máskor hóban, esőben kint volt, védte a nagy bundája. Ha bezavartam, hogy ne fázzon meg, kis idő után megint kint vakkantgatott. Meghalni viszont bement. 

Máskor mindig visszaszaladtam, ha utaztunk pár napra valahová és megölelgettem, megsimogattam őket, elköszöntem tőlük. Most nem. Csak odakiabáltam, mert persze siettünk, hogy „Sziasztok, kutyák! Nemsokára jövünk!” Nem éreztem, hogy eljött az idő. Hogy éppen most. Volt elég étel és víz kirakva nekik, volt már ilyen máskor is. Még a szomszédot sem kértük meg, hogy nézzen rájuk, úgyis megteszi. Úgyis minden rendben lesz.

Gyászolunk, mert nekünk, négyünknek ő is családtag volt. A másik kutyánk olyan hangot adott ki, amikor temettük a kert végében, amilyet soha azóta. Már nem vár minket az a hűséges szempár, amikor hazaérünk. Ő volt a mi első gyerekünk. A kutyagyerekünk. Ég veled, Drága Alim! Megtiszteltetés volt a gazdidnak lenni!