Ennél is van nyomasztóbb, pokolibb része Ukrajnának, de ez most a kárpátaljaiak helyzete, róluk szól. Ukránokról, magyarokról, oroszokról, és még sok más nemzet képviselőiről, akik vegyes házasságokban, barátságban élnek egymás mellett.

A családok az ottani munkanélküliség miatt eddig is távol voltak egymástól, hiszen a legtöbb háztartásban az asszony otthon nevelte a gyerekeket, a férj pedig egy másik országban kereste össze a betevőt, nehéz munkával, munkásszállókon vagy zsúfolt albérletekben élve, többször négyen-öten egy szobában. Két-három havonta jött el a megváltás számukra a megalázó helyzetből, amikor pár napra hazalátogattak, és újra ölelhették, szerethették egymást a családtagok. Sok gyermek úgy nőtt fel, hogy az apját alig ismeri. De ezek az emberek ezt is elviselték, mert muszáj volt. Mindenki nem jöhet el a szülőföldjéről és nem is akar.

Aztán eljött február 24-e és vége lett minden addigi reménynek, hogy egyszer jobb lesz. Sok férfi hagyta el szülőföldjét, mert nem akar meghalni. Voltak, akik önként vonultak be harcolni, volt akiket elvittek. Megtörtént, hogy egy 59 éves férfit soroztak be, majd másfél hónap sem telt bele, és már temették.  

A mostani karácsony még több magányos embert köszönt Kárpátalján, akik napi, akár 15 órát is áram nélkül vannak egyes településeken. Ha bekapcsolják az villanyt, mindenki rohan elvégezni a legszükségesebb feladatait. Fiatal férfiak már alig vannak a falvakban. Feleségek őrzik a lángot a gyerekekkel vagy már egyedül, mert kirepültek a fiatalok, idős emberek szintén egyedül várnak arra, hogy egyszer jobbra forduljon a sorsuk. Sokuknak fűtése sincs ilyenkor, mivel a gázkazánjaik működtetéséhez kellene az áram. És hiába menne a feleség a férj után legalább karácsonyra bárhova, nem mer. Nem meri hagyni a házat, a pici vagyonukat, amiért annyit szenvedtek, mert egyre gyakoribbak a betörések. Ez régen nem volt "divat" arrafelé. És hát az elektronikai berendezéseiket sem merik hagyni. Ki be kapcsolgatják a hűtőket, fagyasztókat, mert attól tartanak, hogy hirtelen tönkremennek. Figyelmeztették is őket az illetékesek, hogy így tegyenek, ha nem akarják kidobni a gépeiket. 

Így egyedül ül otthon karácsonykor az idős édesanya, aki a férjét küldte el a felnőtt gyerekekhez karácsonyozni külföldre, mondván: most ő vigyáz mindenre otthon. És hiába kérik, hogy jöjjön, nem mer. Aztán kisírt szemekkel közli, hogy ez nem nagy ügy, ki lehet bírni, de azért olyan jó lenne, ha nem vennék el az életüket. Már annyi szórakozása sincs, hogy legalább egy kis televíziót nézzen. És marad otthon, és fáradt, üveges szemekkel várja a karácsonyt a fiatalasszony is, aki a gyerekekkel nem indul el a férjéhez valami zsúfolt szállásra. És ül otthon a sötétben együtt az idős házaspár, akik azon rettegnek, hogy mi lehet a fiukkal, aki maga vállalta a sorsát. Bármikor jöhet az értesítés, hogy történt vele valami a fronton. Megbénítja őket a félelem. Hiába a meghívás a másik gyermekükhöz, a félelem nem engedi a kikapcsolódást.

Milliók mennek tönkre lelkileg és minden értelemben. Nagyon kellene már az a feloldozás.