Városi legenda és mérnöki bravúr: a Váralagút 169 éves, egykor fizetni kellett az átkelésért

A budai Váralagút ma annyira természetes része Budapestnek, mintha mindig is ott lett volna a Lánchíd mögött. Pedig megépítése a 19. század közepén merész városépítési vállalkozásnak számított: a Várhegyet kellett átfúrni azért, hogy a hídon érkező forgalom ne torpanjon meg Budán, hanem továbbhaladhasson a Krisztinaváros felé. Az alagút gondolata szorosan kapcsolódott Széchenyi István városfejlesztő elképzeléseihez, a megvalósítás pedig Clark Ádám nevéhez. 1857. április 30-án adták át hivatalosan, akkor vehették birtokba a járművek is.

A tervezés idején még a Duna alatti átjáró ötlete is felmerült, végül azonban a Várhegy átvágása bizonyult megvalósíthatónak. A munka 1853-ban indult, és korabeli szemmel nézve valódi mérnöki bravúr volt. A járatot két oldalról kezdték fúrni, ami sokakban aggodalmat keltett: mi lesz, ha a két alagút nem találkozik pontosan a hegy gyomrában? Clark számításai azonban beváltak. A munkások robbantással, kézi erővel, kőporban és sötétben haladtak előre; a Várhegyet mintegy 200–300 ember fúrta át, a kemény kőzethez pedig több száz mázsa lőport használtak fel. A kitermelt követ sem hagyták veszendőbe menni: a budai rakpart építésénél hasznosították.

Mi volt a Váralagút legnagyobb ellenfele?

Az alagút egyik legnagyobb ellenfele nem is a kő, hanem a víz volt. A Várhegy belsejéből szivárgó talajvíz az építés alatt és később is állandó gondot okozott, így a Váralagút története nemcsak látványos városfejlesztési fejezet, hanem folyamatos fenntartási küzdelem is. A gyalogosok 1856-ban, a járművek 1857-ben vehették birtokba a nagyjából 350 méter hosszú átjárót. Ma már furcsán hangzik, de használatáért sokáig fizetni kellett: az alagútdíj egészen 1918-ig élt.

A Váralagút köré persze városi humor is épült. A legismertebb pesti mondás szerint azért volt rá szükség, hogy ha esik az eső, legyen hová betolni a Lánchidat. A tréfa mögött azonban nagyon is komoly várostörténet áll. Az alagút a Lánchíd föld alatti párja lett: a két építmény együtt mutatta meg, hogyan nőtte ki Pest-Buda a régi kereteit. Bejáratai is erről mesélnek. A Lánchíd felőli kapuzat ünnepélyesebb, klasszicizáló arculatot kapott, míg a krisztinavárosi oldalon később más karakterű homlokzat épült, amely a második világháborúban elpusztult, majd modern formában született újjá.

A Váralagútról készült galériánkat a képre kattintva nézheted meg!

A Váralagút ezért nem csupán közlekedési folyosó. Rövid, mégis sűrű budapesti történet: Széchenyi elképzelése, Clark Ádám mérnöki pontossága, a 19. századi munkások fizikai teljesítménye és a város praktikus önbizalma találkozik benne. A hegy alatt vezet, de Budapest egyik leglátványosabb korszakáról beszél.