"Felejtse el, szüljön másikat” – brutális mondat után hozta létre Katalin a Down Alapítványt

Mélységesen elgondolkodtatott engem, hogy az akkor és ma is az egészségügyben dolgozók hozzáállása sok esetben lesújtó. De ez nem is az egészségügyről szól, hanem arról az emberi empátia nélküli hozzáállásról, amely az „épek” és a fogyatékkal élők között van. A szocializmus végével, amikor Cili született, ezeket a Down-szindrómás gyerekeket kiküldték a világ végére. Ekkor azon gondolkodtam: milyen társadalmi felelősségvállalás ez? Hogyan és honnan jutottunk el idáig? Az én gyermekemet nem küldik el bujkálni a világ végére csak azért, mert sérült. Elkezdtem ezért más országokat is megnézni. Utána jártam, vajon itt Magyarországon normális ez?  

Akkoriban az EU már elkezdte a szociális szankciók bevezetését, amelyek Magyarországra is vonatkoztak, azonban mi a 80-as években le voltunk maradva. Ezért elkezdtem a szociális jogokat tanulmányozni, majd több anyukával együtt jártunk minisztériumról minisztériumra támogatásért és a szabályok, illetve elvek megvalósításáért. Nagyon sok pályázatot nyertünk, és sok támogatást szereztünk, de mindez rengeteg kitartást és utánajárást igényelt. Így jött létre a Down Alapítvány és az első bentlakásos otthonunk is. A csapat önkéntesekből, anyákból és gyermekeikből szerveződött, sokszor nehéz körülmények között, de erős közösségi összefogással.

Később beutaztam Európát, hogy pontosan megértsem, hogyan lehet a rendszert a leghatékonyabban megújítani. Külföldi mintákat, oktatási módszereket és az elfogadás gyakorlatát tanulmányoztam, és ez a nemzetközi szemlélet alapvetően formálta a gondolkodásunkat és munkánkat. Ennek eredményeként jött létre a Down Alapítvány mai formája, amely ma már több száz érintett számára biztosít lakhatást, fejlesztést, oktatást és ellátást. Őket mi „ügyfeleknek” nevezzük, mert szolgáltatást nyújtunk számukra – sok esetben életük végéig szolgáltatunk számukra megfelelő ellátást.

Már több évtizede viszem a Down Alapítvány munkáját. Valójában nincs valódi versenytársunk ezen a területen – néha azt gondolom, bár lenne, vagy bárcsak egészen másképp működne a rendszer. Ezek a Down-szindrómával élő emberek megszületnek, majd sokszor hozzánk kerülnek, és mi biztosítunk számukra életutat, célokat és feladatokat kapnak nálunk. Van, aki dolgozik, a legszerencsésebbek a nagy világban, munkahelyeken helyezkednek el. Nagyon büszkék vagyunk rájuk, és mindig fontosnak tartjuk, hogy láthatóak legyenek – például amikor egy Down-szindrómás fiatal egy kávézóban dolgozik. Ez így kellene, hogy legyen

Ha megkérdezik, mi a jövőtervünk, azt válaszolnám, hogy ne legyen ránk szükség. Hogy a Down-szindrómások és az „épek” természetesen tudjanak együtt élni, hogy legyen olyan óvoda, ahol nemcsak „normálisak”, hanem Down-szindrómások is együtt járnak, hogy a társadalom összeszokjon velünk. És hiába virágzó a „biznisz”, bár ne lenne erre szükség, hogy foglalkoztatjuk őket. Mert mint régen,most is szegregációban élnek a Down-szindrómások.