Budapestre nemcsak a gulyás és a romkocsmák miatt jönnek a turisták - így lehet a kultúra a főváros turisztikai vonzereje

A Budapest kultúrájáról és turisztikai vonzerejéről szóló beszélgetést Heil Kristóf, a BP Műhely operatív igazgatója vezette és rögtön az elején azt kérte: tisztázzák, kinek mit jelent a kultúra, mert a kulturális turizmusról csak így érdemes beszélni.

Kiss Róbert Richárd turisztikai szakújságíró a lehető legszélesebbre nyitotta a fogalmat, szerinte:

Budapest kultúrája, így nem egyetlen műfaj, hanem egy teljes paletta, amitől a város egyszerre lehet elegáns, látványos, és közben hétköznapi módon is élhető. 

Weyer Balázs innen egy lépéssel hátrébb lépett: szerinte a kultúra evolúciós értelemben közösségi ragasztó, amivel kapcsolódunk egymáshoz, és ami a város kisugárzását adja. Turistaként valójában élményt keresünk, újat akarunk átélni, és ezek az élmények sokszor kulturális jelenségeken keresztül vésődnek belénk: ízek, dallamok, formák, színek, ritmusok által.

Nagy Zsombor, Pesti Vigadó ügyvezetője egy különösen erős gondolattal tette személyessé a témát: a kultúra szó gyökere nemcsak a „műveléshez”, hanem ahhoz is kapcsolódik, hogy valahol időt töltünk, gondozunk valamit, „lakjuk” a teret. Magyarán: a kultúra ott kezdődik, ahogyan élünk, és ahogyan egymáshoz fordulunk. Ezen a ponton hangzott el a beszélgetés egyik kulcsmondása is: 

Ez a mondat később többször visszaköszönt, mert minden gyakorlati kérdés, programkínálat, marketing, pozicionálás végül ide futott ki: hogyan lesz Budapestből fotózható díszlet helyett megtapasztalható, megélhető kulturális élmény?

Heil Kristóf megkérdezte a vendégeket: mi Budapest narratívája, mi az a mondat, amit a város el akar mondani magáról a világnak? A beszélgetésben többször előkerült a szakmai különbség arculat és imázs között: az arculat az, amit mi szeretnénk magunkról mutatni, az imázs pedig az, amit a külvilág ténylegesen gondol rólunk. Weyer Balázs, a Hangvető programigazgatója, a World Music Expo magyarországi kiállításának szervezője elmondta: a városokról kialakuló „címkék” nagyon makacsak. Amit a világ egyszer Budapestként elraktároz, azt csak hosszú idő alatt lehet finoman átírni. Ha a fejünkben van top 3–5 szó egy városról, azt nem lehet egy kampánnyal lecserélni, csak évtizedes, következetes munkával lehet legfeljebb mellé tenni új elemeket, de azoknak valósaknak kell lenniük, különben kilóg a lóláb.

Berecz István táncos, a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője hozta a legkeményebb kritikát: szerinte Magyarország – és benne Budapest – túl gyakran kapaszkodik a turistáknak könnyen eladható közhelyekbe. A paprika, a gulyás, a cigányzene vagy a romkocsma önmagukban nem bűn, sőt részei a kultúrának, de ha ezek maradnak az egyetlen üzenetek, akkor a város saját mélységeit hagyja a raktárban. Felvetette: miért marad ki sokszor Bartók és Kodály, amikor épp ők mutatják meg a legjobban, hogy a hagyomány és a haladás nem ellentét, hanem egymást feltételező páros. A táncház példájával bizonyította: amit ma hagyományőrzésnek érzünk, az eredetileg sokszor progresszív újítás volt, a táncház városba hozása például modern, korszakos döntésnek számított, és mégis a hagyományból nőtt ki. A következtetése egyértelmű: 

A „Vigadó-teszt” és a pénz kérdése: bejönnek, fotóznak, kisétálnak – hogyan tartjuk bent őket?

A beszélgetés egyik legerősebb, kézzelfoghatóan budapesti pillanata Nagy Zsombor „belső statisztikája” volt: a Pesti Vigadóban azt figyelték, hányan lépnek be csak kíváncsiságból és hányan jutnak el odáig, hogy ott maradjanak egy programon, jegyet vegyenek, elmélyüljenek. A tapasztalat szerint a magyar anyanyelvű látogatók nagy része végül „bent marad”, a külföldiek jelentős része viszont megnézi az épületet, elámul az enteriőrön, majd továbbsétál. Ez a jelenség nemcsak intézményi kérdés, hanem városi tükör is: Budapest sokszor erős a „külső csomagolásban”, de nehezebb dolga van abban, hogy tartósan bevonja a látogatót. A beszélgetésben ezért külön hangsúlyt kapott, hogy a turizmus nem csupán darabszám, hanem idő és minőség: hogyan maradnak tovább, hogyan költenek többet, és közben hogyan lesz ez élhető a városnak is.

Budapest turizmusa iparág is

A turizmus gazdasági oldala sem maradt ki. A meghívottak kimondták: a turizmus egy iparág, mérhető és más stratégiát kíván a fiatalabb, bulira fogékony közönség, mint a kulturális turistáké vagy az idősebb, többet költő csoportoké. Ugyanakkor Nagy Zsombor intézményvezetői szemmel azt is hangsúlyozta: a kulturális misszió és a gazdasági működés nem egymás ellensége, egy intézmény akkor tud tartalmat vállalni, kockázatot vállalni a kortárs alkotók szerepeltetésével, ha stabil a finanszírozása és tud gazdálkodni.

A beszélgetés végén a „holnap hová vinnél egy külföldit?” típusú kérdésre érkeztek a legőszintébb válaszok: Berecz István olyan, látványos, nyitott városi teret képzelt el, ahol a tánc, a zene és a színház találkozik, és ahol nem kell magyarázni semmit, mert az élmény magáért beszél; Nagy Zsombor pedig a Vigadó rétegeit bemutató, készülő interaktív kiállításban látott olyan sztorit, amely túlmutat azon, hogy „szép az épület” és megmutatná, milyen történeteket hordoz a város.