Csuti megrázó vallomása – Ezt nem lehet könnyek nélkül olvasni

Az én Papám nem csupán egy ember volt az életemben, hanem egy külön világ. Egy olyan világ, ahol a szavaknak súlya volt, a csendnek jelentése, és az idő nem rohant, hanem inkább leült mellénk egy csésze tea mellé. Bölcsész szakos tanár volt, de nem az a távolságtartó fajta, hanem az a ritka ember, aki a tudását nem falak közé zárta, hanem hidakat épített belőle. Rajongásig szerette az irodalmat, és körülötte a könyvek nem tárgyak voltak, hanem élőlények. Úgy nyúlt hozzájuk, mintha barátokat üdvözölne, és amikor felolvasott, a hangja egyszerre volt nyugodt és varázslatos. Tőle tanultam meg, hogy a nyelv nem csupán eszköz, hanem otthon, és hogy egyetlen mondattal képet lehet festeni, egy szóval vigasztalni, és a csenddel néha többet mondani, mint bármilyen hosszú beszéddel

Ő volt a minta, a követendő példa, nem azért, mert ezt kimondtuk volna, hanem mert természetesen alakult így. Mindig jelen volt, figyelt, és ami talán a legfontosabb, komolyan vett. Nem gyerekként kezelt, hanem emberként, aki még úton van

Ma már sokszor azon kapom magam, hogy az ő hangján gondolkodom. Egy-egy mondat, egy hangsúly, egy finom irónia visszhangzik bennem. Amikor könyvet veszek a kezembe, vagy megállok egy jól sikerült mondatnál, érzem, hogy valahol ott van mellettem. Nem fizikailag, hanem abban a belső térben, amit ő segített felépíteni. Megtanított figyelni, kérdezni, és értelmet keresni ott is, ahol elsőre csak zaj van. Az öröksége nem tárgyakban mérhető, hanem abban, ahogyan a világra nézek, és talán ez a legnagyobb ajándék, amit kaphattam