„Egy órával azelőtt még beszélt az orvossal, majd fekete zsákban tolták ki” – megrázó kórházi beszámoló a Covid-osztályról

A rockzenei körökben jól ismert koncertszervező-menedzser a Metropolnak elmondta: a sürgősségin dolgozó orvosokhoz a járóbetegeknek gyakorlatilag szólni sem lehet, mert csak fáradt arccal válaszolnak: „Elnézést, de a most a haldoklókkal kell foglalkoznom!” Alább Andrea teljes bejegyzése:

„A tegnap délután/este margójára. Reggel úgy keltem fel, hogy szúr a tüdőm. Bár sokat javultam, még mindig féltem a tyúkszaros életem, ezért besétáltam a sürgősségire, hogy csináljanak már egy mellkasröntgent. Full Covid-pánik fogadott, de nem is vártam mást. A vörös zónába érve viszont már azt kívántam, hogy bárhol legyek, csak ott ne.”

Sokkolt az oxigénre kötött és lélegeztetőn haldoklók látványa

„Szkafanderbe öltözött személyzet, oxigénre kötött emberek, és lélegeztetőn haldoklók látványa fogadott. Kérdeztem a kislánytól, aki odakísért, hogy ne vegyek fel még egy maszkot? Erre ő viccesen: nem kell, ennél covidosabb már nem lehetek. Hirtelen nagyon jól lettem. Körbenéztem, és haza akartam menni. Sokkolt a látvány, mivel a vizsgáló melletti szoba nyitott ajtóval tárta elém a levegőért kapkodókat. Mintha egy filmet néztem volna. Az orvos épp kikérdezett egy beteget. 60 körüli férfi. Nem volt beoltva sem ő, sem az egész családja. Szinte kiabált vele az orvos. Ő már tudta, hogy nem sok esélye van a túlélésre. A háttérben egy nővér felkiáltott: A kib***tt oltatlanok miatt fogunk mind megdögleni!”

Becsuktam a szemem, de még akkor is láttam a fekete zsákot

„Mintha egy filmet néztem volna… Majd elé került egy paraván, engem meg szerencsére behívtak a vizsgálóba. Mondtam, hogy én csak egy mellkasröntgenért jöttem volna, de mondták, hogy ez itt nem kívánságműsor. Vérvétel artériából, vénából, PCR-teszt orrból, garatból, EKG. Végig azon gondolkodtam, hogy már csak azért is végigcsinálom, hogy biztosan ne a szomszéd szoba várjon rám. Mikor kész voltam, visszaültem az oxigénpalackosok mellé. Pár perc múlva a szomszéd szobában a paravánt elvették, és tőlem karnyújtásnyira tolták ki a 60-as férfit. Fekete zsákban. Mikor az AZ-ban megjelenik a bohóc, na az nem volt ilyen sokkoló. Becsuktam a szemem, de még akkor is láttam a fekete zsákot.

Az elkövetkező 5 órában továbbra is próbáltam nem eggyé válni a környezettel, csak mint kívülálló szemlélni az eseményeket. 8 embert hoztak a mentők. Mind nagyon rossz vérgázértékkel, már eleve oxigénen. Mint egy felbolydult méhkas, olyan lett a vörös zóna. Nekem már csak egy mellkas- röntgen hiányzott, de erre nem is gondolva, mintha egy filmet néztem volna, mozdulatlanul ültem. Teljes belátással a »másik« szobára, ahol az emberek haldokoltak. Aztán meg is haltak.”

Soha többé nem akarom hallani a lélegeztetőgépek hangját!

„A személyzet rutinból tette a dolgát. Vérprofin. Hálás voltam a sorsnak, hogy nekem csak ez a kicsi szúrás van a tüdőmben. Este 10-kor jött a váltás. A régi orvos az új orvosnak. Rám mutatott: ő már a papírjaira vár, nem tartjuk bent. Az az öreglány ott sajnos még cukros is, ja, és van 4 halott. Beszédfoszlányok, amiket soha nem akartam hallani. Éjjel 11-kor nem bírtam tovább. Reggel úgyis ott lesznek a papírok az EESZT-ben. Zombiként mentem hazafelé, és már nem akartam mást, csak a meleg ágyat, a macskáimat, és nem hallani a lélegeztetőgépek hangját. Soha többé nem hallani a lélegeztetőgépek hangját! A hétfői posztomban azt írtam, hogy bele se merek gondolni, hogy oltatlanul, hogy érezném magam. Nem kellett belegondolni. Tegnap este láttam. Vigyázzatok magatokra!”