„Úgy érzem, valami ott maradt belőlem a balesetnél”, az életben maradt buszsofőr szívszorítóan emlékezett vissza a buszbaleset részleteire

Nem hibáztatja kollégáját és jó barátját a szerencsétlenségért a nyolc életet követelő buszbaleset sofőrjének váltótársa. Krupich János meggyőződése, hogy a balesetben szintén elhunyt Miksó László mindig is felelősségteljesen végezte a munkáját, és sosem okozott balesetet.

Egyelőre nem látja a holnapot

Az életben maradt buszvezető önmagával kapcsolatban a Borsnak elmondta: egyelőre nem látja a holnapot.

„Jelenleg táppénzen vagyok, és egy darabig biztosan nem térek vissza vezetni. Képtelen lennék rá. Itt vagyok 40 évesen, valamit biztosan kezdenem kell a jövőben, de egyelőre minden kusza. Nem tudom megmondani, hogy valaha is be tudok-e ülni a volán mögé. Korábban hivatásos tűzoltóként és kamionsofőrként is dolgoztam ” – magyarázta a férfi, aki egyébként a rajkai önkéntes tűzoltók pa­rancsnoka és a polgárőrség vezetője. A szabadidejében aktívan ment, ha arra volt szükség. Hozzászokott a tragédiákhoz, de arra nem számított, hogy egyszer közvetlenebbül kell egy katasztrófahelyzetet átélnie.

„Úgy érzem, valami ott ma­radt belőlem a balesetnél. Valamiért túl tudtam élni, miközben elveszítettem az édesanyámat és egy közeli barátomat, a kollégámat. Azóta nem ettem, csak egyszerűen vagyok. Attól félek, hogy egyszer ez a valami, ami élni hagy, megszűnik. Nem tu­dom, hogy akkor mi lesz” – mondta János.

„Elaludtam, és már a hatalmas csattanásra ébredtem”

A buszvezető elképzelni nem tudja, hogyan történhetett meg a katasztrófa.

„Egy 600 kilométeres útról beszélünk, két sofőrrel. Mindennap beszélek Laci családjával, próbálunk összetartani. Senki nem neheztel senkire. Arra em­lékszem, hogy Balatonlellénél megálltunk pihenni. Ez teljesen megszokott, hogy mindenki elmehessen mosdóba. Én is betértem az illemhelyre, és mire visszamentem a buszra, Laci már elfoglalta a helyét a kormánynál. Akkor váltott le. Mondtam neki, hogy bármi baj van, szóljon. Mindig is úgy dolgoztunk együtt, hogy ha az egyikünk elfáradt, a másikunk leváltotta. Még megkért, hogy Székesfehérvárnál szóljak neki, hogy melyik lehajtót használja. A városban egyébként is megálltunk volna, hiszen ott szállt le 3-4 utas. Elaludtam, és már a hatalmas csattanásra ébredtem. A következő pillanatban iszonyatos szagot éreztem, hiszen keveredett egymással a véré, a gázolajé és az akkumulátorsavé” – emlékezett vissza János, aki nem sokkal később megtalálta az édesanyját is.

„Láttam, hogy nem lehet rajta segíteni”

„Láttam, hogy nem lehet rajta segíteni, de azt is, hogy másokon még igen. Mivel a busz az oldalára fordult, egy határozott hölgy utas kirúgta a hátsó ablakot, én pedig feltéptem a tetőablakot. Többeket azokon keresztül me­nekítettünk ki. Sokakat igyekeztem megnyugtatni, hogy mindjárt jönnek a tűzoltók. Nem mindenkihez mertem hozzányúlni, mert féltem, hogy egyesekben csak még na­gyobb kárt teszek. Aztán engem is elvittek a kórházba. A roncsból magam jöttem ki. Horzsolásokkal úsztam meg a balesetet, igaz, estére bedurrant a lábam. Később megállapították, hogy részleges izomszakadásom van, most esténként kenegetnem kell.”

Gizella, János édesanyja az út során ragaszkodott ahhoz, hogy a fia, így a sofőrök közelében üljön az út során. Ha hátul foglalt volna helyet, lehet, hogy még ma is él.

„Én az idegenvezető helyét foglaltam el Laci mellett. Anyu barátnője kirepült a buszból. Ő megúszta egy combnyaktöréssel”– mondta János.

János mindehhez hozzátette: az út előtt természetesen ellenőrizték a busz állapotát. Megnézték a kerekeket, és fékpró­bát is végeztek. Minden rendben volt. A férfi még nem tudja, mikor temetheti el az édesanyját.