Nyolc éven keresztül rémálomba élt Zsuszi, most másokat ápol

Utcán, szállókon próbált túlélni, ma pedig Németországban dolgozik idősápolóként. Zsuzsi története nem mese, hanem kíméletlen valóság arról, milyen nehezen lehet talpraállni a hajléktalan életből.

Szerző: Lukács-Sánta Andrea

Létrehozva: 2026.01.04.

hajléktalan hajléktalanság Hajléktalan Szálló és Nappali Melegedő

Van olyan, hogy az élet nem kínál jó választási lehetőségeket. Csak két rosszat, amiből az egyik az utca. Zsuzsinak is így alakult, döntött és az utcára került. Idegenek közt szállókon élt, volt amikor tudta fizetni azt, volt amikor nem. Olyankor behúzódott a „fapadosba” az életveszélybe, vagy kint fagyoskodott az utcán. Nyolc és fél évig tartott ez a rémálom. Zsuzsi hét éve már nem „csöves”. Ezt ő mondja így. Küzdött és túlélte, soha többé nem lesz hajléktalan. A negyvenes éveiben járó Nagy Zsuzsi története könnyek közt született meg.

Zsuzsi mostanában. A hajléktalan élet emlékei örökre megmaradnak benne Fotó: családi album

Inkább hajléktalan leszek

Nagy Zsuzsi a TikTok-on mesél, kérdésekre válaszol, beengedi a kíváncsi embereket a múlt nehéz pillanataiba. Elmondja, hogy élt, miből, és mi adott neki erőt ahhoz, hogy mindennap felébredjen és tovább menjen az útján. Zsuzsi anyukája rég meghalt, apukája vidéken élt a barátnőjével így az akkor még nagyon fiatal nő a budafoki önkormányzati lakásban egyedül vígan éldegélt, majd minden megváltozott, amikor apja haza költözött.

Apámmal éltem 8 hónapon át egy szobában. Az nem volt tovább tartható. El kellett költöznöm, akkor még albérletet tudtam fizetni. De aztán már nem ment, nem volt rá keret. Nagyszüleim is Budafokon éltek, de oda nem mehettem. Maradt a szálló. 11 ezer forintot fizettem érte havonta. Tudom kevésnek hangzik, de a 22.800 forintos segélyből ez nagy érvágás volt.

-meséli Zsuzsi.

Homeless woman in Berlin — Hajléktalan nő (illusztráció) Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP

Az akkor még nagyon fiatal lány Biblia iskolába járt, és reménykedett a legjobbakban. Onnan egyenes útja vezetett a Baptista teológiai tanulmányokhoz, de a főiskolát befejezve rájött, hogy az mégsem neki való.

Mondhatja bárki erre: Dolgozni kellett volna és akkor lett volna hol laknia! „Huszonévesen egy hajléktalan szállóról munkát keresni nem egyszerű dolog” – mondja Zsuzsi. Ráadásul igazi szakmája sem volt. Csak elhatározása, hogy amit kitalált, azt véghez viszi.

Mély depressziós állapotokat éltem meg. Betegségeket, egzisztenciális és fizikális összeomlásokat. Műtéteken estem át. Nem egyszerű ám az utcán élni. Fertőzött helyeken tölteni a napot, veszélyes emberek között. Olyan a hajléktalanság, mint egy pókháló. Minél jobban kapálózol, annál jobban beleragadsz. Voltak pillanatok, amikor csak addig láttam előre, hogy találjak egy helyet, ahol nem fagyok meg aznap éjszaka vagy, hogy legalább egyszer ehessek egy nap

– emlékszik vissza Zsuzsi.

Portland,,Oregon,Usa,,February,1,,2019.,A,Color,Image,Of — "A padon" (illusztráció) Fotó: Laura Kneedler

Eltökéltség, tűzön vízen át

Volt egy pillanat, amikor valahogy mégis döntésre jutott. "Tanulnom kell!"– gondolta. Ahhoz, hogy kimásszon a sorstalanságból, önmagát kell fejleszteni, mert senki nem segít majd rajta.

A hajléktalan szállóról jártam tanfolyamra, OKJ-s valutapénztáros képzésre, és 2017-ben el is végeztem azt. Nyelvvizsgáztam is. Közben sikerült bekerülnöm a közmunka programba, akkor már 64 ezer forintot kerestem. Nagyon sok pénz volt az hirtelen a 22.800 forint után, de még mindig csak két hétre volt elég, miután kifizettem a 11 ezret a szállóra és megvettem az alap dolgokat, amire szükségem volt. Aztán a 170000 forintos első pénztárosi munkám már álomfizetésnek számított nekem. Gyűjtöttem egy évig még mindig hajléktalanként, és 2018 novemberében kibéreltem a szobát, ahova végre be is költöztem 8 és fél év csöves élet után.

– mondja Zsuzsi.

A tanulás végig kapaszkodót jelentett Zsuzsi számára, még akkor is, ha az utcán töltött időszak alatt nem egyszer került a sötétségbe.

Nőként semmi nem volt biztonságos: atrocitások értek, megtámadtak, molesztáltak, megfenyegettek, meglestek tusolás közben, egyszer a torkomat is el akarták vágni. Voltak szállók, ahová csak azért mentem be, hogy ne fagyjak meg, mert akkor egy fillér nélkül csak azok maradtak, és még oda sem mindig jutottam be, ha nem érkeztem korán, hogy időben beálljak a sorba. Ezek a helyek tele vannak bogarakkal, rágcsálókkal. Hiába takarítják, vagy fertőtlenítik ezeket, az emberek behozzák ugyanúgy. Az ilyen »fapados« helyeken agresszív, pszichiátriai betegek is vannak, sok a börtönviselt ember is. Az éjszakákat ott túl kellett élni.

– emlékszik vissza.

Zsuzai nyáron a Balatonnál Fotó: családi album

Zsuzsi 7 éve nem él már az utcán. Soha nem megy oda vissza, mondja. Csak egy párkapcsolat hiányzik az életéből. Egy igazi társ. Nem olyan, mint akik az utcán megkeresték őt, néha még szerelmes levéllel is. Az utcán ugyanis a nők sokszor belemennek egy kapcsolatba, csak azért, hogy biztonságosabban éljenek. Zsuzsi nem választotta ezt az utat soha. Azt mondja:

Matematikailag és szociálisan is igaz az, hogy nulla meg nulla az összesen nulla. Két hajléktalan ember, hiába teszik össze amijük van, az még mindig semmi. Magamat úgy képzelem el a jövőben, hogy én vagyok az egy, és a leendő férjem is egy lesz, így leszünk mi kettő, vagyis egy pár. Egy igazi pár.

Zsuzsi jelenleg betegápolóként dolgozik Németországban, kéthavonta jön haza a budapesti albérletébe, és marad két hónapot, majd visszamegy a munkáját folytatni. Nem panaszkodik, azt mondja Rambová vált, jöhet bármi, nem ijed meg semmitől.