„Ahol tudtak, elgáncsoltak" – őszinte vallomást tett Kovács Kati

Kovács Kati mindössze 19 éves volt, amikor a Ki mit tud? meghozta számára az első igazi sikert, országos ismertséget és onnan nem volt megállás. Hatvanéves pályafutásához több ezer koncert, több millió eladott lemez és olyan slágerek fűzik, ami miatt a magyar könnyűzene egyik legnagyobb hatású előadója lett. A Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! kiállítását nézve Kovács Kati a Borsnak összegezte az elmúlt hatvan évet.

Hogy tetszik a kiállítás?

– Szívbe markoló nekünk, akik létrehoztuk ezt az egészet, ezt az egész változást az országban. Az első magyar táncdalfesztivált 1966-ban a Nem leszek a játékszereddel nyertem meg, akkor még nem kategorizálták, igazából szimfonikus könnyűzene volt, semmi köze nem volt a táncdalhoz. Mondjuk nagyon nehéz is lett volna rá táncolni. De végül is akkor indult el az a változás, amit itt a kiállításon látunk. A kedves kollégák mind nekünk köszönhetik, hogy egyáltalán most kint vannak itt a falon. Nem szépítem a dolgot, ha mi nem vagyunk, nem tudom, ők milyen életpályát futottak volna be, mit értek volna el. Egy biztos, mi kellettünk ahhoz, hogy azzá legyenek, akik végül lettek.

Milyen szembesülni akkori önmagával?

– Ami megdöbbentő a kiállítás kapcsán, hogy milyen sok férfi van, és milyen kevés a nő. A bemutatott fotókon is szinte csak férfiakat láttam, fiúzenekarokat. Mi, nők, szólistaalkatok voltunk… Vagy, ha szebben akarom kifejezni magam, nem jöttünk ki jól egymással, eszünkbe se jutott egy trióban énekelni. Mindenki önálló életutat választott, különváltak az útjaink, csak nagy ritkán találkoztunk. Nem mondom, hogy utáltuk egymást, hanem egyszerűen szólisták voltunk, míg a fiúk zenekarokat alapítottak. Ez nem is meglepő, tudjuk jól, hogy a férfiak akkor boldogok, ha csapatot alkotnak. Ez a nőkből hiányzik, mi egyedül is erősek vagyunk.

Hogy tudta megállni a helyét ebben a férfiak által uralt szakmában?

– Érdekes, de akkor nem tűnt fel, hogy mennyire férficentrikus ez a világ. Olyan sok dalt énekeltem, olyan sok versenyen részt vettem, rengeteget utaztunk külföldre. Volt, hogy szabad akaratunkból, volt, hogy kötelező volt kiutaznunk például Szibériába másfél hónapra. Mégis, mindennel együtt, boldog fiatalságunk volt. Születtek az új dalok, születtek szerelmek, egyszerűen boldogok voltunk, a zene mindent vitt. Azt gondolom, mostanában is, akik ezzel foglalkoznak, a fiatalok, azok is szenvedélyből csinálják. Nem foglalkoznak vele, mit szólnak a kollégák, csinálják, ahogy jónak látják, mennek a saját útjukon és ez így helyes, mert hisznek a zenében, a zene erejében.

A politika mennyire befolyásolta az életüket a rendszerváltozás előtt?

– Bizonyos vezetők az MHV, a hanglemezgyártó vállalat részéről nem igazán szerettek engem, mert mint tudjuk, nagy riválisa voltam egy másik énekesnőnek… Ezért ahol értek, ahol tudtak, elgáncsoltak. Nem jelenhetett meg lemezem. Az LGT-s srácokkal két közös bakelitet csináltunk, de az akkori vezető kijelentette, hogy ez a lemez el lesz hallgatva, nem terjeszti. Ezzel nagyon nehéz volt szembenézni és lehetetlen szembeszállni. Ez nagyon fájdalmas volt akkoriban, persze nem csak nekem. És sajnos sokáig nyögtük ennek a társaságnak a kitüntető figyelmét. Nem voltak zeneértők, egyéni érzelmek, érdekek irányították a tetteiket. De szerencsére kicsit később mehettünk külföldre, ahol bizonyíthattunk, fesztiválról fesztiválra jártunk. Mi akkor is úgy voltunk vele, hogy Magyarországot képviseljük, és hatalmas sikerünk volt, rengeteg díjat nyertünk. De aztán jött a rendszerváltozás, és elsöpörte a szomorúságot, keserűséget, amit a korábbi nagyhatalmúak okoztak.

Ha visszatekint ezekre az évekre, mi az összegzés?

– Szép életem volt! Mert azt csináltam, még ma is azt csinálom, amit szeretek, zenét.

Azt mondták itt a klubhelyiség avatásán, önök legendák. Milyen érzés legendának lenni?

– Nekünk nem úgy tűnik, hogy azok vagyunk. Hanem úgy tűnik, hogy a fiataloktól kezdve megismernek bennünket sokan, akár a televíziós műsorokból, a Csináljuk a fesztivált! adásaiból. Nekünk ez volt a normális. Inkább azt sajnálom, hogy nem most vagyok, nem most vagyunk fiatalok! Szeretném, ha 50, vagy 120 év múlva megint húszévesek lehetnénk a mostani tapasztalatainkkal és a mostani tűrőképességünkkel együtt. Mert azért nekünk nagyon sokat kellett tűrnünk, mert nagyon megnehezítették az életünket. De a zene, az mindenből kiutat jelentett, és azért vagyok boldog, mert hallgatom ezeket a dalokat, és újra és újra megállíthatom, zene nélkül nincs élet, nincs lét, nincs nap, nincs tegnap, nincs holnap. Csak ma van!