Hol sírjaink domborulnak – séta a Fiumei úti sírkertben a BP Műhellyel a nemzeti gyásznap alkalmából

A nemzeti gyásznap előtt a Fiumei úti sírkert főkapujánál októberi szél borzolja a fák lombját. A Budapest Műhely ezúttal a nemzet halottai között tartott sétát, nem csupán emlékezni, hanem újraértelmezni a gyászt.

Heil Kristóf történész és Kovács Tamás színművész volt a két kalauzunk ezen a különleges délutánon. A téma – az 1849. október 6-i gyásznap – ismerős lehet, de a megközelítés egészen más volt: nem a vértanúk legendás halálát idéztük, hanem azokat, akik hátra maradtak. A feleségeket, anyákat, gyerekeket, akik a császári bosszú utáni csendben próbáltak életben maradni.

Megtudtuk: a Fiumei úti temetőt épp abban az évben, 1849-ben nyitották meg, amikor az országot a levert forradalom gyásza és a megtorlás véres hulláma borította el. A császári csapatok már januárban bevonultak, és rövid idő alatt több mint 130 embert végeztek ki, további 40-50 ezer honvédet soroztak vissza, sokakat az olasz frontra küldve.

A séta során nem a márványba vésett nevek voltak a főszereplők.

Heil Kristóf minden állomásnál a gyászról, a hiányról és az emberi veszteségről beszélt.

– mondta a történész.

Mária Terézia óta tilos volt templomkertbe temetkezni, így a városnak új sírkertre volt szüksége. Ez lett a Fiumei út, amely azóta is őrzi a nemzet nagyjait. Vörösmarty volt az első, akit ide temettek, s később Széchenyi, Deák és Kossuth is ide tért vissza halálába. 

Batthyány Lajos sírjánál például nem a politikus tetteiről esett szó, hanem feleségéről, Zichy Antóniáról, aki mindvégig kitartott mellette. Ő volt az, aki október 5-én még bejutott férjéhez a börtönbe, s a zsebében becsempészett tőrrel próbálta elkerülni férje megaláztatását. Miatta lőtték agyon Batthyányt, nem akasztották fel.

Batthyány Lajost 1849. október 6-án, ugyanazon a napon lőtték le, amikor a 13 további vértanút Aradon kivégezték.

A kivégzés után titokban, jelöletlen sírban temették el a ferenceseknél. Csak 1870-ben engedélyezték az újratemetést – de addigra az özvegy maga is jelképpé vált: a csendes, mégis makacs ellenállás szimbólumává.

Az újratemetést végül  hivatalosan „közegészségügyi okokból” engedélyezték, de valójában a politikai enyhülés jeleként. A Fiumei úti sírkertben emelt Batthyány-mauzóleum ma is a magyar nemzeti emlékezet egyik legfontosabb helyszíne. A séta során ide is beléphettünk.

A séta Deák Ferenc sírjánál folytatódott, az ő története másfajta bátorságról szól. Ő 1848 októbere után visszavonult zalai birtokára, elkerülve a börtönt és a halált.

Amikor 1876-ban meghalt, a város szó szerint megállt. A legenda szerint Sissi is megjelent, hogy lássa, hogyan búcsúzik a nép a „haza bölcsétől”, a mai Belügyminisztérium helyén álló Coburg-palota erkélyéről figyelte az eseményeket.

A mauzóleum eklektikus stílusban épült fel. Kupolájának magassága nem kevesebb, mint 27 méter.

A séta egyik különlegessége az volt, hogy a Budapest Műhely engedéllyel belülről is megmutatta Batthyány, Deák és Kossuth mauzóleumát.

Kiderült: Kossuth Lajos halálát Itáliában több százezer ember gyászolta, s amikor holttestét hazahozták, a vonatot úgy időzítették, hogy osztrák területen csak éjjel haladjon át.

A temetés félmillió embert vonzott Budapestre – a legnagyobb gyászmenet volt, amit addig a város látott.

Első alkalommal ideiglenes sírhelyre temették. Ezután láttak neki a végleges sírhely, a Kossuth-mauzóleum megépítésének, ahova 1909-ben kerültek át a hamvai. Kossuth egy impozáns mauzóleumban nyugszik, amely ma hazánk legnagyobb temetkezési célú épülete.  

A séta elvezetett a 48-as parcella mellett is. Itt nyugszik Damjanich János honvédtábornok özvegye, Csernovics Emília, valamint Schweidel József és Lázár Vilmos özvegyének sírja is itt található. Mindhárman sok évtizeddel élték túl a férjüket, de életük végéig őrizték az emléküket, s ragaszkodtak azokhoz az eszmékhez, amik miatt a férjüket kivégezték. Soha többé nem volt kapcsolatuk férfival, ez Damjanich János özvegyénél 60 évnyi egyedüllétet jelentett. Ő 1909-ben, százévesen halt meg, férjével csak két évig voltak házasok, aminek nagy részét Damjanich a csatatéren töltötte.

Október hatodikán nemcsak a  hősökre, hanem özvegyekre, gyerekekre, elhallgatott fájdalmakra emlékezünk.