Népi játékokkal gyógyít egy magyar anyuka – Elárulta a különleges módszer titkát

Kuncogás. Az a csiklandós, jó érzés, amikor önfeledten nevetünk. Minden szülő vágya, hogy ezt a gyöngyöző kacajt hallja gyermeke szájából. Felnőttként is kellemes felidézni a pillanatot, amikor édesanyánk az arcunkat cirógatta vagy édesapánk hátán lovagoltunk. De sokak számára ismerős lehet az is, amikor a tenyeret csiklandozva kergettük a nyulacskát vagy épp elhessegettük a csókát. Talán nem is gondolnánk, de a kicsik számára ezek a játékok kulcsfontosságúak a biztonságos kötődés kialakulásában és az idegrendszer fejlődésére is nagy hatással vannak. Ez az igény és a néphagyományok iránti szeretet hívta életre a Tatárné Nagy Ágnes által létrehozott Kuncogót, ami a konduktív etnopedagógia elméleti és gyakorlati megvalósulása. A Fanny magazin riportja.

„A népi játékokban komplex tudás jelenik meg”

„A névbe a kuncogás mellett bele szerettem volna foglalni a kun szót is” – avat be Ágnes. „Ez azért volt fontos számomra, mert a Nagykunság szívéből, Kisújszállásról származom, ezért kötődik az identitásomhoz. A mozgás és a tánc mindig lételemem volt, így 1998-ban csatlakoztam a helyi tánccsoporthoz, ami az egész életemre nézve meghatározó szerepet töltött be. 15 évesen már elkezdtem óvodáskorúaknak népi játék- és néptáncfoglalkozást tartani. Akkor még ösztönszerűen igyekeztem átadni a néptánc órákon magamra szedett tudást. Ötgyermekes nagycsaládban nőttem fel, így a közös játékok a mindennapok részét képezték. Először az általam ismerteket kezdtem el játszani a kicsikkel” – idézi fel Ágnes, aki később konduktor-óvodapedagógusnak tanult, ahol központi idegrendszeri sérültekkel foglalkozott. „Az egyetemi képzésen sem tudtam levetkőzni a néphagyományok iránti szeretetemet, ezért a saját gyakorlati csoportomban is tartottam mozgássérülteknek népi játékokon alapuló foglalkozásokat” – meséli. A fiatal nő három hallgatótársával együtt néptánc foglalkozást indított mozgássérült óvodáskorúaknak, ahol alkalmazták a a gyermekfolklór színes eszközrendszerét.
„Az életem egyik legmeghatározóbb élményei közé tartozik, amikor néhány alkalom után egy addig nem beszélő kislány is elkezdte azokat a dallamokat és szövegeket kimondani, amik a foglalkozásokon megjelentek. Szerencsére számos hasonló pozitív hatást tapasztaltam. A közösség és a népi kultúra ereje annyira motivált, hogy szerettem volna mindezt tudományos alapokra helyezni” – árulja el. „Doktori kutatásom alatt a népi játékok és a néptánc komplex fejlesztő hatását vizsgáltam, beleértve a motoros, értelmi, kommunikációs és szociális képességeket, illetve az idegrendszeri érés támogatását is. Az elmúlt években módszertani oktatóként igyekeztem átadni a tudásomat pedagógusoknak és gyakorlati példákat mutatni a mindennapi fejlesztő-támogató munkájukhoz” – emlékszik vissza.

„Az első szívdobbanástól kezdve fejleszt”

Ágnesben ekkor már hosszú ideje formálódott a Kuncogó gondolata, ami a pedagógiai folklorizmus holisztikus szemléletén alapul. A módszer a kislánya fogantatása után tovább csiszolódott. 
„Amikor anyává váltam, nem volt kérdés, hogy még tudatosabban használjam a néphagyomány eszközeit. A gyermekemmel már születése előtt, a pocakomon keresztül «szívemalatti játékokat» játszottunk, amelyekben a beszéd és a pocak simogatása, illetve a ringatózás együtt hat a magzatra. Az éneklés mellett a dallam nélküli ritmikus szövegek is pozitív hatással bírnak. Kutatások bizonyítják, hogy minden intelligenciával kapcsolatos képesség kétharmad részben a magzati korban dől el, ezért az első kilenc hónap igazán fontos időszak a gyermek fejlődésében. Az anya és a magzat közötti kapcsolat a kicsi egész életére kihat és kiemelten fontos a későbbi kapcsolati mintázatok során is. Mondhatjuk, hogy a kislányom táncolva, énekelve látta meg a napvilágot, általa és a férjem által pedig a Kuncogó is tovább csiszolódott” – idézi fel Ágnes, aki a népi játékokat és mondókákat saját módszertanával ötvözte, amit weboldalán videók és kiadványok formájában is bemutat. A gyerekek minden életszakaszához találhatunk megfelelőt. 

„Már a baba születése utáni első két hónapban érdemes például hintáztatókat játszani, ami fejleszti a kicsi egyensúlyát vagy arcsimogatókat, ami segíti a testtudat kialakulását. 2-6 hónapos kortól, amikor már oldódik az ököltartás, egyebek mellett a tenyeresdi játékokat ajánlom, ami hozzájárul a finommotorika egészséges fejlődéséhez. Szintén ebben segítenek a tapsoltatók, amiket már 6-9 hónapos kortól játszhatunk velük, illetve a kézcsipkedők, amik 9-12 hónapos kortól javasoltak. Ilyen a «Csip-csip csóka» is, ami nem csupán abban segít, hogy a kicsinek jó kedve legyen, de a gyermek fejlődésére is kiváló hatással van” – árulja el az azóta többgyermekes édesanya.

„Képernyő helyett a gyerekük szemébe nézzenek”

Ágnes azt is elmondja, hogy bizonyos feladatokban a mozgásnak is nagy jelentősége van, az ugyanis az idegrendszer fejlődésének egyik legfontosabb eszköze. 

„Hatással van a gyerek beszédének, érzékelésének és gondolkodásának érésére egyaránt” – emeli ki, majd hozzáteszi, hogy az életkori sajátosságok mellett arra is figyelni kell, hogy a különböző játéktípusokat a gyermek képességei szerint alkalmazzuk. „Számos tévhittel lehet napjainkban találkozni, és sok szülő azért viszi valamilyen fejlesztő foglalkozásra vagy tornára a gyermekét, hogy ne maradjon le. Érthető, hogy a legjobbat szeretnénk a számukra, azonban fontos tudatosítanunk, hogy mivel támogatjuk a fejlődésüket, illetve mi az, amivel ártunk” – hangsúlyozza Ágnes.„Természetesen ahogyan a felnőttek, úgy a gyerekek sem egyformák, így az egészséges babák fejlődése eltérő lehet. Mi is tapasztaltuk a kislányunknál, hogy korábban is megjelenhetnek bizonyos fejlődési szintek és ez nem minden esetben jelez problémát. Általánosságban azonban elmondható, hogy a fejlődő idegrendszernek nem tesz jót a szükségtelen ingertöbblet. A korai ültetés vagy állítás, a túl hangos, illetve villogó játékok vagy éppen a digitális eszközök hosszútávon akár figyelemzavart is okozhatnak. A túl korai, illetve a túlzásba vitt mobil-, és tablethasználat miatt gyakran előfordul, hogy mire a gyerekek iskolába kerülnek, az őket ért rengeteg inger miatt a pedagógus akár a feje tetejére is állhat, akkor sem tudja elérni, hogy odafigyeljenek rá” – emeli ki, majd megemlíti, hogy nem csak a gyerekek esetében jelent problémát a túlzott mobilhasználat. 
„Sajnos sokszor látom, hogy a szülő egy óvodai fellépésen inkább videózik, ahelyett hogy a gyermeke szemébe nézne. Holott a kicsik nagyon igénylik a szülő figyelmét. A szemkontaktus és az érintés a kapcsolatteremtés alapját jelentik, ami az én szemléletemben az egyik elsődleges cél. Egy kutatás szerint a szülők naponta átlagosan hét percet beszélgetnek a gyermekükkel. Pedig számára az a legfontosabb, ha figyelnek rá, játszanak vele, simogatják, ringatják vagy éppen énekelnek neki. Minden érintés nyomot hagy benne. Az őseink tudták ezt, ami meg is jelenik a népi játékokban és énekekben. Sokan attól félnek, hogy nincs jó hangjuk, de el kell mondanom, hogy nem szükséges képzett énekesnek lenni, hiszen a gyereknek nincs szebb az édesanyja és az édesapja hangjánál” – teszi hozzá. Azért, hogy minderre felhívja a figyelmet, Ágnes évről-évre kihívást indít „Képernyő helyett ölbe veszem” címmel, melynek keretében arra kéri a szülőket, hogy csökkentsék a képernyőidejüket és helyette minőségi időt töltsenek a kicsikkel. A kihívást teljesítő szülőknek ajándékkal kedveskedik az édesanya, aki a napokban ad életet harmadik gyermekének.