Lackfi János: „Azt hiszem, Juli nélkül eldőlnék” – A házastársam az önnevelési kézikönyvem

Lackfi János és Bárdos Júlia 30 év tapasztalatával a háta mögött, hogyan lobbizna a „házasság intézménye” mellett a mai fiataloknak? Önöknek miért „jött be”?

Juli: A házasságban egymás megismerésének olyan mélységeibe jutunk el, amihez idő kell. Ez olyan izgalmas kaland, amit egyedül nem lehet megélni. Sok rövidebb párkapcsolatban sosem jutottam volna el ilyen bensőségességig. Amíg élünk, ennek sosincs vége, ez végtelen történet.

János: Időtálló kapcsolat nélkül nincs stabil hátországom. Úgy érzem magam, mint akiről leamputálták a fél életét. Persze, elpörgök társaságban, egy ideig élvezem, de egészen más az otthon. Ahol hét másik lény él, akik nemcsak úgy könnyedén rávágják: „szeretlek”, hanem úgy dönt mellettem, hogy ismeri a haragomat, a büdös lábamat, az összes kevéssé előnyös oldalamat is. És ezzel együtt szeret.

Mivel sikerül 30 év múltán is életben tartani a kapcsolatukban a lobogó tüzet?

Juli: Folyamatosan tudatosítani kell magunkban a másik jó tulajdonságait, elfogadni, ha kritikát mond rólunk. Próbálni megváltozni ennek megfelelően. Kitartó munka nélkül ez nem megy. Én sokat imádkozom azért, hogy jó feleség, jó anya legyek, és legyen bennem sok szeretet.

János: A házastársam az én önnevelési kézikönyvem. Ha valami kivetnivalót látok benne, érdemes magamat csiszolgatni, mert velem nem stimmel valami. Ha nem látom szerethetőnek, akkor még keveset tettem, hogy szeressem. Ha valami bánt benne, akkor nem az igazi arcát látom, hanem olyan képet, amit én festettem róla. Félre kell dobálni a napok hulladékait, újra és újra megkeresni a másik igazi lényét.

Két fiatal, egy író és egy művészettörténész – kezdetben hogyan boldogult egymással mint férj és feleség?

Juli: Nem sokáig voltunk ketten, mert a nászúton elindult kisfiunk, aki azóta háromszoros apuka. Úgyhogy alig voltunk kettesben. Eleinte két fiatal egyetemistaként léteztünk, akik próbálták a bonyolult logisztikai képleteket megoldani. Én sokáig a gyerekek ruháinak és játékainak készítésében éltem ki a kreativitásomat, bábszínházaztam is, közösségi játékokat szerveztem. Jani meg írt éjjel-nappal.

János: Mikor megismerkedtünk, rámenős, nagyszájú, nyomulós voltam, Juli meg inkább visszahúzódó. Így aztán meg kellett tanulnom, hogy visszavegyek az arcomból meg a mérhetetlen okosságomból, Julinak meg azt, hogy előbújjon a fedezékből, és jobban megmutassa magát. És persze nagy öröm, hogy közösen is dolgozhattunk: beépített szekrényeket, konyhabútort alkottam, és ezeket Juli festette ki gyönyörűen. Ami az írást illeti, szerencsére tudtam írni akkor is, ha hangzavar vett körül. Csak később derült ki, hogy ez nem általános, a kollégák többségének néma csend kell. Külön hálás vagyok ezért az adományért.

Hogyan élték meg a házastársi „szerep” mellett az anyaságot, apaságot? Eltávolították-e egymástól a szülőket a gyerekek?

Juli: Kisgyerekekkel lenni befektetés a jövőbe, olyankor mindkét házastársnak el kell fogadnia, hogy sokszor csak vágyakozni tudnak a kettesben lét után. De később ez a befektetés sokszorosan megtérül. Az, hogy szakítsunk időt egymásra, tudatos szervezést és odafigyelést igényel, ha van gyermekünk, ha nincs.

János: A pszichológusok „krízisnek” neveznek minden nagyobb családi eseményt, munkahelyváltást, költözést, s természetesen minden új családtag érkezését is. Pláne ha tíz év alatt öt „berepülőpilóta” száll be a buliba, mint nálunk… Folyton borul az egyensúly, mindenki a helyét keresi. De pont ebben az időszakban nagyon összehangoltak minket a kötelességek: pelenkázás, mosogatás, etetés, és a többi. Nem volt könnyű közös perceket, órákat találni, de ha nem tudunk megmaradni időnként egymás felé forduló szerelmespárnak közben, akkor elbukjuk az egész történetet.

A nagyszülőség milyen változást hozott? Hogy látja János Julit, és Juli Jánost?

Juli: A nagyszülővé válás kicsit megállásra késztette, hiszen ennek mégiscsak súlya van. Azt hiszem, ez is közrejátszik abban, hogy jobban a családja felé fordult, igyekszik többet lenni velünk és a már kirepült gyerekekkel is.

János: Nem érzékelek Julin más változást, mint hogy nagymaminak szólítják egyes családtagok. Ugyanolyan elképesztő kreativitással bánik az unokákkal is, ha alkalom nyílik rá, ahogyan a gyermekeinket is nevelte.

A legkisebb gyermekük fiatalabb, mint az egyik unokájuk. Julinak milyen volt egyszerre ringatni az unokáját és kis Julit? János hogyan élte meg a nagyapás apaságot?

Juli: Nagyon furcsa és megrendítő érzés volt egy időben várandósnak lenni a menyemmel. Van is egy különleges fotó a fiamról, ahol a két oldalán állunk, én, az édesanyja, illetve a felesége, mindketten terhesen. Nagy kincsek az unokák, de sajnos nem érzem magam nagyon jó nagymamának, sokkal több időm lenne rájuk, ha nem lennék magam is kisgyermekes anyuka. Aztán ennek is megvan a maga szépsége…

János: Döbbenet, hogy a vérem, no meg a véremből lett vérem ott szaladgál, élete, sorsa, gondolatai, szavai vannak. Negyvennégy évesen lettem nagypapa, de semmi rossz érzés nem volt ezzel kapcsolatban bennem. Persze, öregszem én is, de sokkal nagyobb ámulatot kelt bennem az élet folytonossága… A dupla szerep viszont nehéz, szeretnénk többet lenni az unokákkal.

János írói tehetsége mellett az embereket megszólítani képes ritka adományával is kitűnik. Óhatatlanul ő van „reflektorfényben”. Hogyan éli meg ezt a népszerűséget ő maga, és hogyan a felesége?

Juli: Büszke vagyok Janira, és örülök a sikereinek. Csodálom, hogy mennyi ajándékot kapott mindannyiunk örömére. Ugyanakkor néha nehéz elviselni ezt a kirakatban létezést. Időnként erősen védelmeznem kell a határaimat: jelezni, ha valamit túl intimnek tartok ahhoz, hogy a Facebook népe elé kerüljön, vagy ha úgy érzem, hogy a gyerekeimre káros, amit nyilvánossá tesz róluk. Ez nem könnyű lecke. Az írói becsvágy és a mindent leírni akarás Góliátja ellen próbálok Dávidként harcolni, de nagyon kicsinek érzem magam.

János: Sose hittem, hogy országos híresség leszek. Becsvágy persze volt bennem, már iskolában is bohóckodtam, hogy felfigyeljenek rám. Természetesen hadakozni kell a hiúság ellen, hiszen botladozó, átlagos figura vagyok, nem szupermen. Hiába kiáltanak ki annak. Nagyon megtisztelő, hogy sokan szeretnek, örülök neki. Másfelől kezelni kell az erőszakosságot, a támadásokat, a lelki terheket is. Aki ma rajongó, holnap talán feldarabolna. Ilyen az ember.

Az idő múlásával megcsapta-e már önöket a félelem a másik lehetséges elvesztése miatt? Hogyan készülnek a hátralévő közös életükre?

Juli: Sokat imádkozunk azért, hogy egyszerre halhassunk meg. Lassan egy éve, hogy egy csigolyám összeroppant egy baleset folyományaként. Fél évig kellett feküdnöm. Ez is egy ajándék volt, hogy még jobban felismerhessem, mekkora kincs a házasságom és a férjem (aki nagyszerűen helyt állt a házimunkában helyettem is). Bizalommal és szeretettel tekintünk a jövőbe, mert Isten mindent a javunkra fordít, ezt már számtalanszor megtapasztaltuk. Szeretnénk együtt fejlődni személyiségünkben, és kézen fogva lépni be az örökkévalóságba.

János: Azt hiszem, Juli nélkül eldőlnék. Annyira egyek vagyunk, félember se lennék nélküle. Amikor meglegyint a halál (minap is vénás trombózist diagnosztizáltak nálam az ügyeleten, pedig csak részleges izomszakadásom volt), valahogy nagy béke fog el mindig. Nem mintha nem félnék a fájdalomtól, egyáltalán nem vagyok hős. Ugyanakkor bízom abban, hogy a halálugrás után Isten ölelésében kötök ki.