Mihályfi Balázs: A feleségem szépségébe és tehetségébe szerettem bele – Interjú

Múlt, jelen, jövő – a népszerű színművésszel, Mihályfi Balázzsal a Hot! magazin készített interjút. A művész magánéletéről, lánya sikereiről, színpadi és tévés sikereiről egyaránt mesélt.

A feleséged Debrecenben a színháznál dolgozott. Ott találkoztatok?

Az Új Színház négy éve után, 1998-ban oda szerződtem. Adrienne a Csokonai Színház magánénekese volt; a külsején kívül a tehetségébe is beleszerettem. 2000-ben, a színház melletti pince-étteremben házasodtunk össze. Három év múlva vártuk a lányunkat, ott voltam a szülésnél, végigasszisztáltam, én vágtam el a köldökzsinórt, és a karomban tarthattam Lucát.

„Luca mindent ezerrel csinál”

A lányod, amióta nagy sikerrel bemutatkozott az egyik tehetségkutatóban, Manuellel koncertezik, klipeket készít ismert előadókkal.

Nagyon sok mindenhez van affinitása. Imád színpadon lenni, táncpróbákra jár, dalokat ír, érdekli a film, a tévézés. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakára jár, a tehetségkutató miatt halasztott egy évet. Az, hogy 3-4 milliós nézettsége van a lányunk klipjeinek, igazi siker. A korosztálya fiatal előadói nagyon klassz, helyes emberek; Luca imádja ezt a közeget, és őt is elfogadják, szeretik. Mindent ezerrel csinál; ez már a gimnáziumban is így volt. A maximalizmusában rám hasonlít, bár az övé talán egészségesebb: nem akar feltétlenül belehalni.

Érdekes, hogy a Műegyetemre jelentkeztél – és felvettek.

Győrben laktunk, rendszeresen részt vettem és nyertem a Kisfaludy prózamondó versenyeken. Édesanyám nevelt és tartott el bennünket a hét évvel fiatalabb öcsémmel együtt. A szüleink elváltak, alkoholbeteg apánk nem volt jelen az életünkben. Az öcsémék Ma­gyar­óvá­ron laknak, két kislányuk van, és a mamánk is a közelükbe költözött. A 83. évében van, egészséges, általában nyaranta találkozunk. A nyolcvanas években minden rendes úttörőt arra kapacitált a rendszer, hogy szerezzen szakmát: ne gimibe, hanem szakközépbe menjen. Anyám elvitt a pályaválasztási tanácsadóba, ott derítették ki, hogy a humán és a reál vonal egyaránt közel áll hozzám. Anyám nyilván nem bízott abban, hogy a gimiben is helytállnék, így építőipari szakközépbe íratott. Gyűlöltem, és egyre kevésbé értettem, mit keresek ott. Kitűnő tanulóként végeztem, tanulmányi versenyeket nyertem. Csak a matek nem ment. A BME építőmérnöki karán ocsúdtam, hogy ezt bizony elszúrtam.

Valami előzménye csak volt annak, hogy aztán a Színművészetire jelentkeztél...

Semmi közöm nem volt a színházhoz. Az akkori barátnőm lökdösött, hogy jelentkezzek. Egy győri prózamondó verseny győzteseként eljutottam az országos Ki mit tud?-ra. Az élő adásba nem kerültem be, de rendeztek egy gálát a kiesetteknek. Kerényi Miklós Gábor rendezte, és azt mondogatta: „Neked a Színművészetire kell menned!” Évet halasztottam, hajnali 4-től 9-ig egy könyvtárban takarítottam, délután tanultam, készültem a főiskolára. Elsőre nem vettek fel: Horvai István összesen két sort engedett elmondani a megtanult szövegből, megnézte a jelentkezési lapomat, majd azt mondta, hogy menjek vissza a Műegyetemre – az sokkal biztosabb pálya. A második jelentkezésemnél a harmadik rostánál végigmondattak velem egy harminc versszakos balladát, és felvettek.

„Voltak nagy össze­omlásaim a főiskolán”

Huszti Péter osztályába kerültél. Milyen volt számodra a főiskola?

Garas Dezsőtől és Márton Andrástól sokat tanultunk. András Robert Cohen módszere alapján igyekezett belénk plántálni valamiféle tudatosságot a színpadi létezéssel kapcsolatban. Évekkel később tudatosult bennem, mekkora haszna volt ennek a kurzusnak.

Több vidéki színházban megfordultál, de négy év volt a maximum, amit egy-egy helyen eltöltöttél. Budapest nem vonzott?

A fővárosba nem hívtak, mert nem ismertek. A mi osztályunk nem ment gyakorlatra fővárosi színházakba. Én is azt hittem, hogy az iskola arra való, hogy ott bizonyos dolgokat meg lehet tanulni. Ezt a szakmát gyakorolni kell meg ellesni. Akkoriban már nem volt kötelező vidékre szerződni, hogy ott váljunk kész színésszé, aztán várjuk a fővárosi színi direktorokat, hogy repítsenek a siker felé. Voltak nagy összeomlásaim a főiskolán. Ki kellett volna rúgni, de hála a „mesterem” presztízsveszteségtől való félelmének, ez nem történt meg – sajnos. Ahol a legtöbbet tanultam, az Szolnok volt, ott Ivánka Csaba-díjat kaptam – ez volt az első és egyben utolsó szakmai elismerésem az utamon egy társulattól, 2002-ben. Akkor és ott még tolerálták azt az önmarcangoló, állandóan kételkedő, kétkedő fajtát, mint én.

A Szomszédokkal indultak nálad a sorozatok.

Horváth Ádám szinte minden színészt meghívott. Amikor elkerültem Szolnokról, ahol jó szerepeket játszottam, akkor alakultak meg a kereskedelmi tévék. A Jóban Rosszban című szappanopera castingjára hívtak, kiválasztottak, de elsőre nemet mondtam. Egy év múlva visszahívtak – tizenhárom évig játszottam a sorozatban. Aztán az Átriumban, az Őrült nők ketrecében kezdtem játszani, sztárrendező és sztárkollégák mellett. Talán ennek köszönhető, hogy felfigyeltek rám. Bekerültem a Jófiúkba, a Keresztanyuba, A mi kis falunkba. Kapitány Ivánnal felüdülés volt dolgozni. Néha eszébe jutok olyan embereknek is, akikkel soha nem volt szakmai kapcsolatom. Így juthattam eszébe Peller Károlynak is, aki meghívott az ART Színtér új, Csak egy kis terápia című darabjába, amit ő rendez, jó színészekkel, jó ízléssel – öröm velük a munka.