Vitray Tamás: Sajnos mellőlem sokan végleg elmentek

Nem szívesen ad interjút az utóbbi időben, még kevésbé beszél a magánéletéről, azonban a Borssal kivételt tett. A beszélgetést változtatás nélkül közöljük.

Isten éltesse sokáig születésnapja alkalmából! Hogy van? Kivel ünnepli a jeles évfordulót?

Köszönöm, nagyon jól vagyok. Vasárnapra tervezünk egy kései ebédet, összesen tizennégy emberrel.

Hogyan és mivel telnek a napjai?

Hála istennek nem történik semmi különleges velem, ennél jobbat az ember nem tud mondani ebben a korban. Próbálom megőrizni azt az életformát, amit negyedik éve élek, amióta egyedül vagyok. Van rendszer az életemben, reggelente elvégzem azt a fizikai munkát, ami szerintem egy korombelinek elengedhetetlen, hogy működőképes legyen. Gimnasztikázom, szobabiciklizem. Volt olyan szakasza az életemnek – és akkor sem voltam nagyon fiatal –, amikor kijártam a Margitszigetre, futottam egy kört, utána elmentem úszni.

Ez ma már nem így van. Együtt jár a korral, és az ember pontosan tudja, bármilyen egészségügyi probléma után nem tér vissza ugyanarra a színvonalra és képességhez, mint előtte. A Covid-járvány miatt döntöttem úgy, hogy bizonyos dolgokat leépítek, és itt a nyilvános helyek látogatására gondolok.

Elmaradtak a színházak, a koncertek, mégsem sikerült teljesen megúsznom a koronavírust. Autóval járok, mégis a második menetben valahogy én is elkaptam. Nagyjából egy hétig köhögtem, olyan volt, mint egy nátha vagy enyhe influenza. Az első hullámnál négy oltást kaptam, feltételezem, hogy ezáltal valamelyest védettséget kapott a szervezetem.

Több mint 6 évtizedet töltött el a televízióban. Nem hiányzik? Szokott nosztalgiázni?

Az igazság az, hogy a mai napig gyakran nézem a régi műsoraimat. A legnagyobb videómegosztón megtalálhatóak. Ma már más viszonyban vagyok velük, nem tudom úgy nézni, mint régen. Inkább azt vizsgálom, mi mindent tudtam akkor a szakmából, abban a szakaszában, ahol éppen tartottam.

Egy évvel ezelőtt nyilatkozott utoljára. Akkor jelentette be, többé nem áll a nyilvánosság elé. Nem hiányzik?

Nem! Különben nem mondtam volna, hogy véglegesen felhagyok a tévézéssel.

Gondolom, a mai napig sokan felismerik az utcán…

Gyakran megesik. Járok vásárolni, ilyenkor mindig rácsodálkozom, ha a fiatalabb korosztály is felismer.

Egyedül él közel négy éve. Nem magányos?

Nem. Amúgy sem vagyok nagy társasági ember. Inkább szemlélődő, mintsem beszédes.

Látogatókat szokott fogadni? Vannak-e még barátok, jó ismerősök, akikkel szívesen leül beszélgetni?

Háromszor nősültem, minden esetben más családba kerültem, de a tanítványaim, vagy akikkel együtt dolgoztam, mindig jelentkeztek ünnepek vagy születésnap alkalmával. Kevésbé vidám téma,

de sajnos mellőlem sokan végleg elmentek. A barátaim, tenisz- vagy kártyapartnerem, akikkel koncertre jártam, szép csöndesen elmentek. Olyan kollégáim is voltak, akik az én szárnyaim alatt nőttek föl – nem is egy –, de már nincsenek velünk. Ez keserves egy kicsit, és persze ezt a fájdalmat nem egész évben hordozza az ember, ám ilyenkor és nagy ünnepeken mégis eszembe jutnak.

Hamarosan itt a karácsony. Hogyan szokott ünnepelni?

Volt idő, amikor még kicsik voltak a gyerekeim, sokkal nagyobb hajcihőt csaptunk, hiszen miattuk volt az ünnep, az ajándékozás, a karácsonyfa, az éneklés, és minden, ami ezzel jár. Ahogy az évek múlnak, az ember hozzászokik, hogy leválnak a családtagok. Nem kívánhatom meg a gyerekeimtől, hogy a 62 és az 58 éves fiam ugyanúgy ott üljenek velem, mint régen. Ha meghívnak, és úgy alakul, természetesen örömmel látogatom meg őket. Óhatatlanul megváltozott az ő életük is, sőt lassan már a leszármazottaik is jobban szeretik a saját otthonukban a szentestét eltölteni, a karácsony két napján szoktak hozzám jönni a gyerekek. Igazuk van: ez a világ rendje.