Müller Péter: Én is egy nagy kujon vagyok

Hat golyót kapott ’56-ban. Mit látott odaát? Láttam a sebesült testemet, de elkezdtem látni egy másik valóságban is. Nem jutottam messzire, mert hallottam egy hangot, amely azt mondta: „Gyere vissza, vissza kell jönnöd.” Ő volt az őrangyalom, aki azóta velem van. Mi volt az első gondolata, amikor magához tért? Legutolsó könyvemben, a „Vallomás a szerelemről”-ben is írom, hogy a szerelmemhez igyekeztem. Háromutcányira voltam tőle, de nem sikerült odaérnem, mert lelőttek. El tudja képzelni, milyen eszelős elszántsággal mentem a veszélybe? Nem számított semmi. Számoltam azzal, hogy meghalok. Az, hogy visszajöttem, nagy boldogság volt. Nem az életösztön hozott vissza, hanem a szerelem. Az, hogy akkor mégis találkozhatunk... És hát úgy is történt. Egy nagyon hosszú életmesének lett ez a drámai kezdete, a feleségem ma már 89 éves. Ritka az ilyen hűség, sok nő szerint a férfiak egy része nem is képes rá. Önöknek miért sikerült? Nem tudom, de az biztos, hogy ehhez nemcsak én kellettem, hanem ő is. Ugyanakkor megértem azokat a férfiakat, akik sokszor szerelmesek, és sok nőjük van. Ha nem vallásosan gondolkodsz, akkor a férfitermészetben ez benne van. Én is egy nagy kujon vagyok. Ott van bennem. Miben merül ki a kujonsága? Jó lenne sok nővel..., de a szerelem mérhetetlen önérzetet ad. Gorkij regényében van egy gyönyörű jelenet, a férfi lefekszik a szeretőjével, és utána kimegy, és úgy járkál a dombon a hajnali napon, mint egy kakas. Enyém a világ! Én ezt ismerem. Arra a kérdésre, hogy hogyan van az, hogy mégis csupán egyvalaki számított nekem egész életemben, erre próbáltam választ adni az utolsó könyvemben. 19 éves voltam, amikor a feleségemet megláttam, és most 83 vagyok. Csak ő számít, de azért ott van a szememben a kamasz férfi. Azt mondta, hogy megérti a férfiakat. Én viszont végig vártam egy „de” kezdetű mondatot... Most egy fura dolgot mesélek. A nagyszüleimé is nagy szerelem volt. A nagymama szült öt gyereket, köztük az anyámat. A nagypapa felvidéki hentes volt, rettenetesen vérmes pasi, csupa erő férfi. Nagyon szerették egymást, és a nagyanyám, aki a világ bölcse volt, egy igazi guru, egyszer leült vele: „Figyelj ide, én öt gyereket szültem, nekem ez már nem hiányzik. De tudom, hogy neked nagyon kell, és téged nagyon szeretlek, én nem bánom, ha lányokhoz mész.” És ez volt az a pillanat, ami az egész életére megoldotta a házasságát, boldog ember mellett élt. A nagypapa úgy halt meg, hogy hálát adott neki. Ezért a mondatért csókolta a kezét, és a halálos ágyán alig érthetően elénekelte azt a dalt, amely ismerkedésük nótája volt. Én erre biztosan nem lennék képes... Tudom. Sok nő nem... Az ember bonyolult műszer. Érzi annak a súlyát, hogy ezrek követik a gondolatait? Természetesen. Szerencsésnek érezhetem magam, mert alig volt magyar író, akit ennyi szeretet vett volna körül. De az egész munkám, az előadások mind arról szólnak, hogy az emberek hogyan találják meg saját magukat. Mert én semmi olyat nem mondok, amit ők ne tudnának. Mint amikor egy madármama megtanítja a fiókáját repülni. Kihozza belőle a repülés tudását. Mi a legnagyobb sikere? Amikor dedikálom a könyveimet, és látom, hogy összevissza vannak firkálva, és bele van írva a szövegembe. Sokszor a lap melletti jegyzeteket próbálom meglesni, mert akkor már együtt dolgozunk. Ott már kiszabadul belőle valaki... Szokták is mondani nekem: „Az az érzésem, hogy ezt én gondoltam, és nem te mondtad.” Annyi szörnyűség történt az életében. Nem csak a gyerekkorában. A lánya akkor vesztette el a férjét, amikor három hónapos terhes volt. Hogy tud minden élethelyzetben így helytállni és segíteni? Ha az ember valamihez jól áll hozzá, akkor a nehéz valójában nem nehéz. Sosem gondoltam rá, hogy én segítek rajta. Mérhetetlen örömmel odaálltam, ahol dőlt valami. Ha szeretsz valakit, akkor nem érzed azt, hogy áldozatot hozol. Őrületes erőt ad az, ha segíteni tudsz! A feleségem másfél éve kerekesszékben van, az egész életem ráállt arra, hogy figyelek rá. De hát ez olyan öröm, csodálatos, és olyan gyönyörű.