Szívszorító tragédia, saját életét áldozta fel vízbe esett kutyájáért, Csabát elnyelte az örvénylő Duna

Kovács Csabi soha nem akart beállni a sorba, lázadt az életnek nevezett taposómalom ellen, inkább világot látott, utazott, élményeket akart szerezni. Hatalmas szíve volt, mindig megesett a szíve a bajba jutottakon, egyszer egy sérült kismadárkát vitt haza, megszelídítette, a városban úgy közlekedtek, hogy a vállán csücsült Crowley.

„A sok kaland után végre megállapodott, Ausztriában éltek a párjával, akivel már a babát tervezték” – mondta szomorúan a Borsnak Csabi testvére, Vivien. – „Pár hónappal ezelőtt a Mancs menedéktől örökbe fogadtak egy kutyust is, Bessyt. Annyira imádta, mindenre megtanította, ahová tudta, vitte magával. Nagyokat sétáltak hármasban, azért is furcsa, hogy a tragikus napon egyedül ment ki Bessyvel. A Duna holtágánál jártak, a zsilip mellett, frizbiztek, kedvence belecsúszott az örvénylő vízbe. A bátyám azonnal utánaugrott, sikerült is kimentenie, kitette a partra, de ő már nem bírt kimászni…”

Miközben Csabi mentette a kutyáját, a rendőrök is odaértek. A hős gazdinak csak a holttestét tudták kihúzni, Bessyt visszaadták a párjának.

„Csabi számomra nem csak egy testvér volt. Egy személyben volt a legjobb barátom is, akivel a legmélyebb érzelmeimet és a legféltettebb titkaimat megoszthattam, tanítóm, aki igazi értékrendekre okított, helyes irányt mutatott, ha megérdemeltem, megdorgált, ha megszolgáltam, megdicsért. Ő mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, akkor is, ha éppen a világ másik végén koktélt szürcsölgetett. Pár perc beszélgetés vele, és máris szebbnek láttam a világot. Azt terveztük, hogy hamarosan költöznek kedvesével utánunk Németországba, hogy közelebb legyen hozzánk. Mert neki csak mi számítottunk: édesanyánk, párja, én és Bessy… Nem tudom, hogyan lesz nélküle.”