Sümegi Eszter: „Imádkozom, mielőtt színpadra lépek"

A Kossuth-díjas művész tehetsége egészen korán megmutatkozott. Sümegi Eszter pályája elején mégis sok akadállyal szembesült. Munkáról, kihívásokról, a család összetartó erejéről nyilatkozott a hot! magazinnak. 

Sümegi Eszter: „Senki nem gratulált”

– Mohácsi lány vagy, és már négyévesen énekeltél a helyi református templomban. 

– A nagypapa az egyház gondnoka volt, így még közelebb voltunk a hithez, a templomhoz, mint más családok. Nálunk mindenki énekelt, az édesanyám, a nővérem, a bátyám is.

– Jómódú volt a családod?

– Voltak földjeink, állataink, de mindenki dolgozott közülünk. Kapáltunk, szedtük a gyümölcsöt. Aztán elvettek mindent; később a szüleim mutatták, hogy ahol most lakótelep van, ott is a mi földünk volt. Egyedül egy tanya maradt meg, gyümölcsfákkal.

– Gondolom, ének-zene tagozatos iskolába jártál.

– Dehogy! A Szabadság utcai általános iskolába írattak be, sokác, szerb, magyar, cigány gyerekek közé. Nagyon jó tanáraink voltak. Énekversenyeken indultam, otthon megvannak az oklevelek. Pécsre kerültem aztán zenei középiskolába. A zene, az irodalom, a történelem, a művészettörténet érdekelt, a reál tárgyakról lövésem sem volt.

– Mikor derült ki, hogy operai a hangod?

– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi kihelyezett tagozatára jártam, tanár szakra, és a későbbi férjem, aki már elsős koromban udvarolt, családi kapcsolatok révén elvitt Bokor Jutta tanárnőhöz. Ő meghallgatott, és azt mondta, hogy opera-énekesnő lehetnék. Elvégeztem a főiskolát, és felvételiztem a Zeneakadémiára. Másfél évig sajnos rossz irányba tartott a hangom, a tanárommal nem találtunk egymásra. Minden megváltozott, amikor átmehettem Ónody Mártához, aki az alapoktól tanított meg mindent. Nem elég csak elénekelni egy dalt, egy áriát, egy szerepet – a fizikai, szellemi, lelki, érzelmi állapotnak ugyanannyi a szerepe. Időközben egy évet ki is kellett hagynom, amikor megszületett a kislányom; azt az időt csak vele töltöttem.

– Változott az anyaságtól a hangod?

– Sokkal szebb, fényesebb lett. 

– Hihetetlen, hogy mit értetek el ketten a tanárnőddel: a végzés évében nyerted meg a Pavarotti énekversenyt. Gratuláltak nektek a szakmabeliek?

– Senki nem gratulált. Nem akarták elhinni az eredményt. Külföldi operaházak ajánlottak szerződést; előbb léptem fel a berlini Komische Operben, mint Budapesten.

– Hogy fogadtak a budapesti Operaházban, amikor szerződtettek? Kik voltak akkor a vezető énekesek?

– Tokody Ilona, Kincses Veronika, Pitti Katalin, Miller Lajos, Sólyom-Nagy Sándor. Volt, aki nagy szeretettel várt. A Bohémélet Mimijének szerepében tettem le a névjegyemet. Fiatal voltam, agilis, szorgalmas, szerettem tanulni. Tíz év alatt kialakítottam a repertoáromat. Voltam Desdemona, Nedda, énekeltem a Figaro házasságában, Verdi Requiemjében. Kanadában az Angelica nővérben, A köpenyben. 

– Biztos beugró lettem közben: ha valakit helyettesíteni kellett, Lukács Ervin karmester mindig azt mondta, hogy „Sümegi Esztert kérem!”

„Volt segítő nagymama”

– Volt időd, türelmed kivárni, hogy Wagnert énekelhess.

– 2004-ben léptem fel az első Wagner-szerepemben. Nem csupán elénekeltem a szerepeimet, hanem mindennek utánanéztem, utána olvastam: a kornak, a történelemnek. Wagner egészen más felkészülést kíván, mint Verdi vagy Puccini.

– Felléptél New Yorktól Salzburgon és Bregenzen át Torontóig, ahová többször is visszahívtak. Ilyenkor a férjed helyettesített a kislányotoknál?

– Volt segítő nagymama. Mamák nélkül nem működne a világ.

– Viktória, a lányod nem hiányolta az édesanyját?

– Persze hogy hiányolt, de igazán nekem volt folyamatos lelkiismeret-furdalásom. Esztike, a keresztlányom is velünk élt, hogy ne érezze magát egyedül a kislányunk. 

– Nem is ezt a hivatást választotta a lányunk: a Budapesti Gazdasági Főiskolán végzett kereskedelmi, vendéglátóipari és idegenforgalmi szakon.

– Az unokáknak mennyire tudsz a nagymamájuk lenni?

– Gabriella a Gregor József Általános iskolába jár – valaha fel is léptem Gregor Józseffel. A kisfiú, Ádám még óvodás. Mind a ketten szeretnek zongorázni, énekelünk együtt.

– Sok díjat kaptál itthon is, külföldön is: művészeti díjakat, Kossuth-díjat. Milyen helyen áll a sorban a Halhatatlanok Társulata örökös tagsága?

– A közönség szeretete repített odáig, hogy a lábnyomomba lépjek. Kemény pálya ez. Mindig szorgalmas voltam; úgy készültem egy-egy szerepre, mint egy profi sportoló. Talán ezt is érzi a közönség.

– Hol érzed magad a pályádon, az életedben?

– Ma már nekem is vannak tanítványaim. Istenfélő ember vagyok, imádkozom, mielőtt a színpadra lépek, elmondom, hogy „Uram, a te dicsőségedre énekelek”. Sokszor végiggondoltam már, hogy másképp is történhetett volna. Vannak, akik nem tudják megszaporítani a talentumukat. 

– De egy kicsit mindig fontosabbnak kell lennie a családnak – mesélte a művésznő a hot! magazinnak.