Molnár György: „Egymásba szerettünk Henivel” – Interjú az Omega gitárosával múltról, jelenről, jövőről

A Hot! magazin fiatalkoráról és az Omega zenekar újraindításáról készített interjút Molnár Györggyel.

Hot!: Mióta laktok a Sashegy oldalában?

Molnár György: Hatéves korom óta. Debrecenből költöztünk a fővárosba. A nagymamám mindenáron kertes házba vágyódott, vele jöttem ide – igaz, akkor még csak négyszer négy méteren laktunk kettesben. Később aztán a kisöcsém, Erik is ide került; itt lakik a szomszédos házban, ő Namíbia tiszteletbeli konzulja. Mi mindent a nagymamától tanultunk, írni, olvasni, számolni. Amikor első osztályba kerültem, unatkoztam: a hegyoldalon bukfencező nyulakat bámultam.

Hot!: Nem hiányoztak a szüleitek?

M. GY.: Anyu folyton jött hozzánk. Zeneművészeti Főiskolát végzett, a Balettintézet balettmestere volt. Édesapánk a háború előtt egyetemi tanár volt, aztán a Maglódi úti iskola igazgatója lett. Sokszorosan hátrányos helyzetű gyerekek jártak oda; volt, hogy apa megkérdezte, kell-e még a cipőm, mert elvinné egy szegény tanítványának. Hét nyelven beszélt anyanyelvi szinten, ógörögöt és latint is tanult, és ő vezette be az olaszoktatást a mai Szent László Gimnáziumban.

„Magatartásból négyest kaptam”

Hot!: Ilyen szülőkkel nem voltatok átlagos diákok…

M. GY.: Kilógtunk a sorból, az biztos. Miután balettozni tanultam, többször felléptem édesanyám tanítványaival. Ez nagyon szúrta a szemét az egyik fiatal tanárnőnek; megjegyezte, hogy döntsem el, a tánc-e a fontos vagy az iskola, és hozzátette, hogy nem tudom ötösre a földrajzot. Tiltakoztam, és azt mondtam, hogy az igazgató előtt akarok levizsgázni földrajzból, hiszen csak ötös jegyem volt. Magatartásból viszont négyest kaptam. Aztán az élet eldöntötte a kérdést: a balettintézeti felvételi előtt egy nappal mérleghintáztam egy barátommal, ő leszállt, én leestem, és olyan állapotban volt a lábam, hogy azt tanácsolták, jelentkezzek egy év múlva. Helyette az Artistaképző Intézetbe mentem.

Hot!: Ott találkoztál Somló Tamással?

M. GY.: Csoporttársak voltunk. Én álltam a vállán, úgy zsonglőrködtünk. Domonkos József tanár úr szerettette meg velem a gitárt. Hortobágyi Pista bácsi viszont kirúgatott. Az aranyóra az artistáknál státuszszimbólum; letette, kiment, Somló Tomi meg előreigazította, mintha vége lenne az órának. „Molnár, ezt megkeserülőd!” – kiabált a tanár úr, amikor észrevette. Persze, hogy nem árultam el a barátomat…

Hot!: Innen jelentkeztél a Kandó Kálmán Technikumba?

M. GY.: Igen, viszont helyhiányra hivatkozva nem vettek fel. De édesapámnak volt egy barátja, aki aztán segített. Rádióműszerészként végeztem, de már indult a zenei életem a Deccával. Balatonföldváron, az Expressz táborban közölték, hogy nem kell a nyugati zene a szocialista ifjúságnak. Viszont a kéttagú zenekar dobosa és billentyűse összeverekedett – akkor már kellettünk! Papírunk, engedélyünk nem volt, a táborvezető – bizonyos Marx elvtárs – azt mondta: nem baj, jön egy híres zeneszerző, meghallgat bennünket, és elmondja a véleményét. Érkezett is egy férfi a fiatal feleségével meg a hat hónapos gyerekükkel. Mi szolidan Shadows-okat játszottunk. „Mit hülyéskedtek velem? Tegnap nem ez volt a műsorotok!” – mondta a „szakértő”. Erre mi egymás után adtunk elő Rolling Stonest, meg mindent, ami divatos volt. Megkaptuk az engedélyt Nádas Gábortól – a kisbaba a kocsiban Nádas Gyuri volt.

„Büszke voltam a Deccára”

Hot!: Haragudtak rád, amikor három év után átmentél az Omegába?

M. GY.: Nem akartam menni, nagyon büszke voltam a Deccára. De meghallgattak az Omega tagjai, és akkor összefutottam Charlie-val, aki a Deccában énekelt. Éppen akkor jöttem ki az Eötvös Klubból, egyértelmű volt a helyzet, ő meg elkezdett kiabálni velem, hogy áruló vagyok. A járókelők csak nézték, mi van itt... Erre visszamentem a pincébe, és így lettem az Omega gitárosa. Charlie hosszú ideig neheztelt rám ezért.

Hot!: Hogy élted át, amikor az együttesből távozott Presser és Laux?

M. GY.: Józsi olyan volt, mint a pótapám; az édesapám korán meghalt, mindössze 15 éves voltam. Rosszulesett, amikor Józsi elhagyta a zenekart: mintha engem hagyott volna el. De új lendületet adott, hogy megalapították a Lokomotívot. Elkészült a Hűtlen barátok című dal, ami az életünkről szólt. Nem volt orgonánk; ekkor kaptam 25 ezer forintot az új szerzeményekért, és bedobtam a közösbe. Kellett még 50 ezer: OTP-kölcsönt vettünk fel, és megvettük Benkő Lacinak az első Hammondot. Laux Józsival elment a szövegíró is, Adamis Anna; az osztálytársamat, Sülyi Pétert hívtuk a helyébe. Egymás után születtek az új dalok, jöttek a külföldi meghívások Lengyelországba, Angliába. Később eljutottunk Finnországba meg Palma de Mallorcára, ahol másodikok lettünk egy fesztiválon. Turnéztunk a Scor­pions­szal, közben fúrtak bennünket itthon rendesen.

Hot!: Hány éves voltál, amikor megnősültél?

M. GY.: Harminc körül. Éva volt az első feleségem. A lányom, Zita édesanyjával, Pálmával nem voltunk házasok. Együtt éltem egy spanyol színésznővel is, aztán jött Henike. Ő szervezte a turnéinkat. Nem csupán szép volt, hanem okos is, és munka közben egymásba szerettünk, de nagyon. Két gyönyörű fiút szült. Zaránd előbb zongorázott, aztán gitározni kezdett; időnként megkér, hogy hallgassam meg. Az idősebb, Álmos lusta gyakorolni. Bulcsú, a kisunokám előbb kínai játékgitárokon kezdett el játszani, majd vettem neki egy akusztikus hangszert. Feltesz egy kalapot a fejére, mint a nagypapája, úgy játszik.

Hot!: Az Omega három tagja örökre elment, ti maradtatok ketten a dobossal, Debreczeni Cikivel. Fel lehet még támasztani a zenekart?

M. GY.: Omega már nincs. Tribute-zenekarok vannak, de Me­ckyt sem utánozni, sem übe­rel­ni nem lehet. Én ma már a saját nevemen írok dalokat. A karácsonyi ajándéknak készült CD-n is ez szerepel: Molnár György, Utolsó mohikán. Az Omega maradjon meg legendának: erre is emlékeztem, amikor a hajdani Ifiparkban felidéztük a múltat.