Takács Bencét is mélyen érintik az Ukrajnában folyó események.
„2022. február 24-én, egy szokásos csütörtöki napra – akarom mondani egy teljesen szétzilált napra – ébredtem. Már a szerda éjjeli lefekvéskor a tőzsdei árfolyamokat böngésztem, melyből kiderült, február 24. egy – sajnos – történelmi nap lesz. Reggel hatkor már a hírcsatornákat néztem, döbbenettel látva: kitört a háború. Ennek szellemében vittem gyermekeimet óvodába, mentem beszédórákat tartani, majd kiadósat szaunázni, hogy friss legyek az esti adásokra. Épp az utolsó szaunakörömnél tartottam, amikor csörgött a telefonom: már a délután kétórás híradó az enyém. Mi, ilyenkor, azonnal cselekszünk, katonái vagyunk ugyanis a köznek, a szolgálatnak. Aztán a tévébe érve elindult egy nagyon furcsa, távoli, de mégis a bőrömön érzett lavina. Kitört a háború. Nem Afganisztánban, nem egy másik földrészen, hanem ott, ahol még jómagam is többször jártam, Ferenczi Gyuriékkal előadóesteket tartottunk. A szomszédban. És, mi ennek megfelelően kerültünk át egy más műsorstruktúrába, ennek megfelelően lett minden élő vagy felvett műsor kuka, és csak a hírek” – fogalmazott a Metropolnak Takács Bence.
A híradós ugyanakkor két gyermek édesapja, így érthető módon nehezen tudja függetleníteni magát az eseményektől, miközben munkájában ez alapkövetelmény.
„Félóránként mondtam a híreket, vagy vezettem le félórás, vagy éppen ötvenperces híradókat. Hihetetlen csapatmunkával. Este nyolcig már annyit beszéltem, mint más adásnapokon soha. És még nem volt vége, újabb és újabb események, fejlemények, a háború sodratában... Éjjel kettőkor még élőben mondtam a legfrissebbeket, és igen, ez már a holtponton túli, emberi teherbíráson túli, mondhatni önkívületi sáv volt, nagyjából este tíztől. Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy precíz, lehetőleg érthető, lehetőleg viszonylag friss legyek. Mert valljuk meg, a képernyős lét, a képernyőn töltött idő háromszor többet vesz ki az emberből, bármekkora is a rutin. 272 percet fegyelmezetten végigülni is kemény. Hát még beszélni, olvasni, javítani, újra és újra felpörögni...14 órát még soha nem töltöttem kamera előtt, élőben, minden mondatra precízen figyelve. Együttérző sajnálattal a történtek irányában mondom, nem így akartam médiatörténelmet írni.”
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre