„Turi György szadista módon, szinte kéjjel vert bennünket” – sokkoló vallomás az egykori úszótól

Megrázó őszinteséggel beszélt egykori edzőjéről Orsovai Péter.



Megosztás
Szerző: Metropol
Létrehozva: 2021.11.23.
szörnyűség

Orsovai Péter, becenevén „Orso” néhány nappal ezelőtt azért kereste meg az Origo szerkesztőségét, hogy elmondja: milyen volt azoknak a sportoló, úszógyerekeknek az élete, akik a nyolcvanas években a Budapesti Spartacusban Turi György irányítása alatt edzettek és úsztak.

A most következő, tényleg megrázó történettel Orsovai Péternek nem Turi György tönkretétele a célja, hanem az, hogy a jövőben soha többet ne ismétlődjék meg az, amit ezeknek a gyerekeknek akkor át kellett élniük. A történet felidézése közben egyértelműen látszott, hogy Orsovait még több mint három évtized múltán is nagyon megviseli mindaz, amit évtizedekkel ezelőtt a Kőér utcai uszodában tapasztalt – írja a portál.

Orsovai Péter vagyok. Világéletemben »Orso« volt a becenevem, így szólítottak. A mai napig megmaradt ez. Ha valaki azt mondja, Péter, Peti, oda sem nézek, nem is hallgatok rá. Ha azt mondja, Orso, figyelek.

1975-ben születtem, 47 éves vagyok. Gyerekkorom nagy része a késő Kádár-kor Magyarországán játszódott. Mindenféle szégyen nélkül mondhatom, hogy panelproli családból származom. Mint annyi más srácot, a szüleim engem is a sport felé terelgettek. Édesapámmal nagyon sokat jártunk a víz mellé, vadkempingezni, nem akarták, hogy bajom essék, hát mondták, tanuljak meg úszni. Az úszást nem a Spartacusban kezdtem, hanem Csepelen, a papírgyár uszodájában Kegye Tibornál. Hatéves kor alatt még nem lehetett versenyezni, onnantól indult a Béka kategória. 1981-ben, 6 évesen elég jól tudtam úszni, akkor már versenyre is jártam, meg is van valahol az első érmem. Kidobtam volna már a francba az összes medállal együtt, mert nekem ezek nem sokat jelentenek.

Később Dunaújvárosban volt egy verseny, azt hiszem, ott szúrt ki magának a Spartacus egyik utánpótlás edzője. Szólt a szüleimnek, én kedden még Csepelre mentem úszni, szerdán meg a Kőér utcába. Egy kis gyereknek ez hatalmas változás volt. Az egyesületváltás egyben iskolaváltással is járt a megváltozott utazási távolságok miatt. Nem is akartam én ezt az egészet, sírtam, de a szüleim legyintettek, tipikus gyerekhisztinek tartották – mennem kellett.

A kis csepeli tanuszodából átkerülni a nagy, akkor fényesen csillogó Spartacusba – ez nem volt mindennapos. Azt se tudtam, hogy hol vagyok. Hoztam ezt a fényképet, a dátum is rajta van a hátán, 1983. Megtalál? Nem? Pedig ott vagyok én. Alattam az X-jel.

Aztán ott van Kiss Noémi, aki ma már sikeres írónő. Ott fent az ötszörös olimpiai bajnok, Egerszegi Krisztina.És mellette ő. Turi György. Aki szadista módon, szinte kéjjel vert bennünket – nem mindenkit, mert voltak kivételezettek. De erről akkor még semmit sem tudtam. Most elmesélek mindent. Helyenként majd kissé nyersen fogalmazok – nézzék el ezt nekem, de nem tudom másképpen megtenni.

Amikor 2013-ban kezembe került a volt úszó, Szepesi Nikolett könyve, az „Én, a szexmániás”, még nem törtek fel bennem azok az érzések, amelyekkel most küzdök, ha eszembe jut Turi György. Abból a könyvből a Kicsi bácsis történetek maradtak meg bennem. Ő volt a Spartacusban az a masszőr, Bacsa István, aki a lányok bugyijába nyúlkált. Hogy annak idején tudtunk-e erről? Ott voltunk, tudtuk, de mégsem tudtuk. Inkább csak sejtettük, hogy ezek a szörnyűségek valóban megtörténtek. Kamasz gyerekek voltunk, nem akartunk erről tudni. Mi, fiúk csak annyit hallottunk, hogy a Kicsi bácsi fogdossa a lányokat. Mit csinál erre egy 10-12 éves kamasz fiú? Kajánul összeröhög a többiekkel, hogy „nézd már a vén hülyét, miket csinál a csajokkal.” A nyolcvanas évek végét írtuk.

Nem velünk csinálta. Turival teljesen más volt a helyzet. Szégyen, vagy nem: megfogadtam, ha összefutunk valahol az utcán, tuti meg fogom ütni. Egyszer. Ez a mai napig nem történt meg, neki ez lehet szerencse, de talán nekem is. Ám ha látnám őt sétálgatni itt, Erzsébeten, biztosan nem tudnám visszafogni magam. Csak egyetlen ütés lenne. De abba mindent beletennék. Vele kapcsolatban mindig bennem volt ez a gondolat – attól a pillanattól kezdve, hogy örökre kiléptem a Kőér utcai uszoda ajtaján.

Felnőttünk. Sokan feltehetik a kérdést, hogy miért pont most jutottam el odáig, hogy erről beszélni szeretnék. Nézzen rám. Látja, hogy izzadok, amikor erről beszélek? Ez nálam idegi alapon megy. Azok a történetek, amelyek velünk ott, az uszodában megestek, nem múlnak el nyomtalanul. Cseh Laci és Kiss Noémi nyilatkozata szaggatta szét bennem azokat a gátlásokat, amelyek korábban megakadályozták, hogy szóljak erről. De nem az a cél vezet, hogy én most mindenképpen tönkretegyem Turit – megvan neki a maga keresztje, viselje, ahogy tudja. Sokkal inkább az a célom, hogy soha, de tényleg soha ne történjenek meg olyan dolgok, amelyek velünk megestek. Kiss Noémi nyilatkozata azért kavart fel nagyon, mert ő ezen a fényképen is rajta van. Meg ezen is. Amelyen én is rajta vagyok. Én ezzel a lánnyal naponta együtt úsztam a medencében.

Engem Turi sokszor megvert. Volt, hogy a WC-ben, volt, hogy máshol. Az egyik verés nagyon élesen itt van előttem. Nyári napközis rendszerű úszótáborban voltunk a szünidőben. A Határ úti metróállomásnál volt egy bódé, egy tejbüfé, ahol remek palacsintákat sütöttek. Sokszor jártam oda enni, mert az a kaja, amit bent a Spartacusban kaptunk, sok mindenre jó volt, de arra nem, hogy egy fiatal versenyző fejlődjön. Hagyományos iskolai menzakonyha működött akkor az uszodában, gondolom, nem kell bemutatni. Kellett az energia, na. Egyszer negyedórát késtem, mert elnéztem az időt. A folyosó két végén volt a két öltöző, majd lefelé vezetett egy lépcső. A medencetéri bejáratnál meg egy-egy WC volt. Én már átöltöztem, mentem lefelé, amikor azt láttam, hogy Turi ott állt lent.

Kéjesen vigyorgott. Szinte várta, hogy megjelenjek. Kérdezte, miért késtem. Elmondtam. Megfogta a kezem, berántott a WC-be, és durr. Szó szerint a fal adta a másikat. Majd visszakézből jött a következő.

A veréseket sokszor megismételte – nem csak velem, az úszótársaimmal is. Rendszeresen vert bennünket. De volt olyan versenyző, akihez soha nem nyúlt. Azok a gyerekek voltak a kivételezettek, akiknek a szüleik abban a korban befolyásos emberek voltak. Ők mindig megúszták egy szóbeli ejnye-bejnyével” – áll a megdöbbentő vallomásban, amit teljes egészében itt olvashatsz el.









Top hírek





Hírlevél-feliratkozás