Megszólalt egy gyászoló édesanya, akinek gyermekeit férje ölte meg: „Ő az én fiam. Nem engedem, hogy elvigyék”

Valaki a székhez ültetett, Pault pedig a karjaimba helyezték. „Nem!” – nyögtem. Hangom nyers, rekedt és felismerhetetlen volt. Csodálkoztam, hogy meztelen – pont, mint születése napján. De akkor rózsaszín és egészséges volt, most a szegény, összetört teste helyrehozhatatlanul sérült volt. Az a kar, amely segített neki világra jönni, most tartotta, ahogy elvész. „Kérlek, ne menj el” – suttogtam alig hallhatóan, miközben a szavaim elakadtak a torkomban. „Nagyon szeretlek. Mindig szerettelek és mindig szeretni foglak.”

Paul utoljára mosolygott, majd a gyönyörű kék szeme szürkévé vált, csillogása eltűnt. A fájdalom minden porcikámat átjárta, elborított és szétszakított. Egy nővér óvatosan lehunyta a szemét, én pedig tartottam a fiamat, miközben a könnyeim finoman elszínezték majdnem fehér, szőke haját. „Kaphatnék egy takarót?” – kérdeztem. Mindig utálták a hideget, és az összes melegség elhagyta Pault. Óvatosan betakartam, és csak tarthattam, miközben a fájdalom szétszakította a szívemet, a mellem és a tüdőmet, teljesen életképtelenné téve. Csak ott akartam maradni, a fiamat szorosan ölelve.

Ha nem engedtem volna el, talán semmi sem lett volna valós. Felébredtem volna, és rájövök, hogy mindez egy rémálom, a fiúk az ágyamban nevetve pihennek. De rájöttem, hogy sokan körülöttem arra biztatnak, engedjem el Pault. Elfordultam tőlük.

„Nem!” – kiáltottam. „Ő az én fiam. Nem engedem, hogy elvigyék.” Két orvos finoman kicsavarta Pault a karjaimból, és minden összetört bennem. Nem tudtam feldolgozni, ami történt. Pault egy külön szobába vitték, takaró alá fektették – ha nem tudtam volna az igazságot, azt hinném, csak alszik

Öt hosszú napig Jack az életbe kapaszkodott, de 2014. október 27-én, minden orvosi erőfeszítés ellenére, az én életem is véget ért, és egy új, üres létezés kezdődött. Jack órák óta a műtőben volt, amikor egy főnővér berohant a kórterembe, megragadta a kezem, és rohanni kezdtünk. A szívem és az elmém egyszerre üvöltött: „Ne!”

Amikor Jack szobájába értünk, úgy éreztem, újra átélem ugyanazt a rémálmot. Orvosok, nővérek és altatóorvosok küzdöttek az életéért, újraélesztették – de ezúttal a nagyobbik fiamat. Próbáltam erős maradni. „Szeretlek, Jack!” – kiáltottam, remélve, hogy átadhatom neki az erőmet. Minden idegszálammal küzdöttem a reményért. Nem adhattam fel. Nem tudtam. Aztán a sebész levágta Jack kötéseit, és először pillantottam meg a mellkasát és a törzsét. Abban a pillanatban a szívem és a lelkem darabokra tört. Amikor megláttam, milyen súlyos sérüléseket szenvedett, tudtam, hogy nem kérhetem tőle többé, hogy harcoljon. A teste szó szerint szétszakadt. Minél tovább folyt a reanimáció, annál inkább éreztem, hogy egyre kevesebb marad a fiamból. Húsz perc után nem bírtam tovább nézni, és kimentem. Negyvenöt perc elteltével visszamentem – az orvos, aki rám nézett, kimerült volt, remegett, és verejtékben úszott. Csak ennyit mondott: „Sajnálom.”

Valahogy odaléptem Jackhez, felmásztam mellé az ágyra, és átöleltem, akárcsak öt nappal korábban Pault. „Szeretlek a végtelenségig és azon is túl” – suttogtam, azt a mondatot, amit mindig mondtunk egymásnak. A legborzasztóbb mégis az volt, hogy ez nem egy baleset volt. Jack és Paul az apjuk keze által haltak meg, egy olyan férfié által, akit elnyelt a gyűlölet és a bosszú. Az anyjuk iránt érzett dühében a legkegyetlenebb tettet hajtotta végre – elvette tőlem azt a két gyermeket, akiket a világon a legjobban szerettem.