Sportolóként elvették az álmát, ennek köszönheti az életét. A már 77 éves Meixner Zoltán a Metropolnak idézte fel a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb tragédiáját.
Meixner Zoltán közel a nyolcadik x-hez is kifejezetten erős testalkatú, határozott kézfogású, hosszú hajú férfi. Nem csoda, hiszen egész életében sportolt. Pályafutását a dzsúdóval kezdte, ám, egy sérülés miatt később kénytelen volt más hivatást választani: így kötött ki a cirkusz világában artistaként. 1947-ben az Állami Lakótelepre, mai nevén a Havanna lakótelepre született. Ott nevelkedett, és hamar beilleszkedett a jó értelemben vett vagány fiatalok közé. Egészen fiatalon sportolni kezdett, és 18 évesen már a Budapest Spartacus igazolt dzsúdósa volt. Ekkor már fizetést is kapott.
Csatlakoztam az utánpótlás-válogatotthoz. Magyarországon először 1966-ban tevékenykedtek japán dzsúdó nagymesterek. Abban az évben dühös voltam, mert bármennyire is lelkesen készültem az az évi prágai Európa-bajnokságra, váratlanul behívtak katonának, amit igazságtalannak éreztem, hogy miért pont nekem kell gúnyát öltenem. Akkor még nem tudtam, hogy gyakorlatilag ezzel a döntéssel megmentették az életemet. A válogatott-társaim november 24-én elutaztak, és lezuhant a repülőgépük. A fedélzeten tartózkodó négy versenyzővel és a kapitánnyal együtt még 82 ember vesztette el az életét
– mesélte Zoltán.
A Kádár-rendszerben a magyar sajtó túlzottan nagy terjedelemben nem tárgyalta az ügyet, igaz, el sem hallgatta. Az esti órákban a csehszlovák hírügynökség közölte, hogy a TABSZO bolgár–szovjet légitársaság utasszállító repülője Pozsony környékén a földbe csapódott.
Ma már úgy fogom fel, hogy velem volt az Isten. Alapvetően egy lelkizős pali vagyok, ezért nehezen beszélek erről a tragédiáról, de úgy érzem, illik róla megemlékezni. A barátaimnak egyszerűen ez volt a sorsuk, ezt nem lehet megmagyarázni. Engem visszatartott valami erő
– mondta az egykori válogatott sportoló.
Zoltánt a hadseregből fél évig nem engedték haza, aztán elindult egy hazai versenyen a Ganz-MÁVAG tornatermében.
Az edzőm nehézsúlyban indított el. Talpassal, egy 100 kilós sportolóval küzdöttem 87 kilósan. Egy mérkőzés 10 percig tart, én négy percig vezettem. Bár a dzsúdóhoz nem megfelelő a birkózószőnyeg, csak a tatami, mégis az előbbire küldtek fel minket. Bizonyára ez volt az oka, hogy egy bokaingatásnál leragadt a lábam és megsérültem. Három hónapig gipszben volt a lábam
– emlékezett vissza Zoltán a sérülésére, akinek a történtek után a dzsúdóról le kellett mondania, ám nem csüggedt.
Nem is aggódtam a megélhetés miatt, mert úgy gondoltam, hogy gázszerelőként is jól boldogulhatok. Még a szüleimmel és a hat testvéremmel osztoztunk egy szobán. Egyszer csak a házunk előtt megjelent egy haverom, és közölte, hogy alakult egy cirkuszi ugródeszkacsoport, de hiányzik egy unterman, aki a többieket tartja. Azt javasolta, próbáljam meg. Hallgattam rá. Beleegyeztem
– idézte fel a cirkuszi karrierje első lépéseit Zoltán, aki elmondása szerint először egy, aztán két, végül három ember tartott a vállán. Azt is elárulta nekünk a korábbi artista, hogy csoport minden áldott nap próbált, akikkel aztán beutazta a világot, így végül nem maradt el a siker az életéből.
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre