"Nem számítottam rá, hogy mellettem egy ránk vigyázó katona siratni fogja a betemetett családját" - megrázó vallomások a magyar mentőktől

A Hunor mentőcsapat az elsők között érkezett ki Törökországba, miután egy 7,8-as erősségű földrengés pusztított az országban.  Fáradhatatlanul küzdöttek azért, hogy túlélőket találjanak a romok alatt, 17 ember életét - köztük 3 gyerekét - sikerült megmenteniük, és 29 holttestet adtak át a családtagoknak.

Áram, víz, gáz és benzin nélkül kellett megkezdeniük a mentést, saját magukra voltak hagyatva. Műanyag palackokból készítettek vödröket, azzal ásták a romokat. Gyakran még éjjel sem álltak le a munkával, hiszen versenyt futottak az idővel. A kinti hideg miatt ugyanis óráról órára csökkent az esély, hogy még élve találnak embereket a romok alatt.

A kinti élmény megváltoztatta a világnézetüket. Tátrai János így fogalmazott:

De a többiek is megrázó mondatokat fogalmaztak meg:

Hittünk egymásban, hittük, hogy fel vagyunk készülve. (Moldován András)

Nem számítottam rá, hogy mellettem egy ránk vigyázó katona siratni fogja a betemetett családját. (Pinkóczi Tamás)

Megtanultam törökül, azt, hogy "hallod a hangomat?" (Fegyverneki Máté)

A lelkem egy darabját hagytam ott, rengeteg hálát és köszönetet hoztam haza, hogy segíthettem, rengeteg ölelést, hálás, biztató szavakat kaptam a bajba jutott emberektől. (Papp Zoltán)

Ne tekintsetek rám hősként, az én lelkemet inkább a tehetetlenség érzése nyomta. (Murat Kerse, önkéntes tolmács)

Ezek között a körülmények között korántsem mindegy, hogy kik vannak a hátam mögött, amikor felmegyek a romra, hát, még ha épp a romok alatt/ között vagyok, amikor utórengés van! Minden pillanatban éreztem, hogy köztük biztonságban vagyok, bízhatok bennük. (Leczki Sarolta)

Köszönöm mindenkinek a támogatást, de legfőképpen a családomnak. A nehéz pillanatokban, volt lélekben kikbe kapaszkodni. (Moldován András)