Müller Péter üzenete a Metropol-olvasóknak: elmúlás van, halál nincs

Mire számíthatunk 2023-ban? Ezt kérdeztük Müller Pétertől, aki a hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja. 1956-ban átesett egy halálélményen, a lábát szétlőtték, ami egész lényét és művészi célkitűzéseit megváltoztatta. Mind színpadi művei, mind regényei és esszékötetei ennek a megrendítő tapasztalatnak az élményéből születtek.

Könyvei minden kétséget kizáróan az utóbbi évek legsikeresebb ezoterikus kötetei közé tartoznak, ezt jelzi a több mint egymillió eladott példány. Spirituális művei mellett drámaírói tevékenysége is meghatározó. Itthon és a világ sok színpadán játszott szerző. Legutóbb a szívhangját adta egy előadáshoz: az a szívorvos vette fel a szívdobogását, aki egyszer már megmentette az életét.

Ebben az évben már a 87. életévét tapossa Müller Péter, de még mindig fáradhatatlanul rója az országot, eleget tesz a meghívásoknak. Mint mondja, boldoggá teszi, ha egy-egy előadásán, találkozón az emberek szárnyalnak, jól érzik magukat. 

– mondja. Egykor voltak világmegváltó ambíciói – kinek nem? –, de ezt már föladta. Úgy véli, senki nincs abban a helyzetben, hogy megváltsa az emberiséget. 

– teszi hozzá. Ami a korát illeti, azzal elégedett. Az ember egész életében csak megy előre, napról napra, évről évre, tolja maga előtt az élet eseményeit, nem tudja, mi lesz, reménykedik, vágyódik, fél, akar, hisz…  és amikor mindez már valósággá válik, akkor összeáll az egész kép és érti, mi miért történt úgy, ahogyan történt, megérti a sorsfeladatát. A saját sorsát két szóban foglalja össze: játék és szerelem. 

– teszi hozzá. Arra a kérdésre, van-e, amit megbánt, amit talán másképp kellett volna tennie, azt válaszolja: „Mivel az én hatalmas karmikus történetem még folyamatban van, ezt én most nem tudhatom. Most úgy élem meg, hogy semmi ilyet nem tudok mondani. Meg kellett élnem mindent! A vesztembe rohanásomat is. Semmit nem bántam meg.”     

Számos könyve közül szívéhez az Isten bohócai áll legközelebb, mert ez egy önvallomás, ebben járt legközelebb önmagához. 

Megélte a második világháborút, 1956-ot, a szocializmust és a rendszerváltozást, de azt gondolja, ilyen idők, amiket most megélünk, még nem voltak. 

– mondja. Az embereknek persze kicsit az az érzésük, hogy a fejük fölött történnek a dolgok és nincs beleszólásunk, de ez természetes is. „Ha nekem fáj a fejem, az baromira fáj, tudom, hogy miről beszélek. Én fájok. Az viszont, hogy fájdalmat érzek a hazám és az emberiség sorsa miatt, távoli fogalom, nem megragadható. Azt, hogy baj van, az ember a saját testében, lelkében, életében éli meg. Ezért érezhetjük üresnek és felszínesnek, amikor valaki osztja az észt és okos tanácsokat ad.” 

A környezetszennyezés, a háborús fenyegetés, a föld egyes részein tapasztalható éhezés ijesztő jelek, ahogyan az is, hogy sokan úgy érzik, elidegenednek egymástól az emberek. Hogy mi lehet az egyén taktikája ebben a nehéz helyzetben? 

Müller Péternek ennek ellenére meggyőződése: az ember úgy van kitalálva, hogy mindig meglátja a napfényt az alagút végén. 

– ad reményt az író.