„Kapsz egy pelenkát is. Akkor is, ha 30 éves vagy, akkor is, ha 70” – kendőzetlen őszinteségű levél a Covid-intenzívről

Késő a megbánás, ha már valaki bekerül az intenzív osztályra, mert nem vette túl komolyan a világjárványt. Az egyik Covid-intenzív dolgozója részletesen beszámol arra, mire kell számítania azoknak, akik az ő részlegükre kerülnek.

„Mindjárt egy jó hírrel kezdem: all inclusive ellátást kapsz, nem kell magaddal hoznod semmit. Mindent mi adunk! Teljes ellátásban lesz részed.” – kezdi a leírást a nő, amit a Ripost szúrt ki.

Mindenhonnan csövek lógnak majd ki

„Először is kapsz egy szuper ágyat – újabb jó hír (több millióba kerül egy ilyen). Aztán levetkőztetünk teljesen meztelenre, akárhány éves is vagy. Felragasztunk rád elektródákat, melyekkel a nap 24 órájában nézzük a pulzusod, kapsz egy vérnyomásmérő mandzsettát, kapsz egy csipeszt az ujjadra, (jó lenne, ha nem lenne műkörmöd, mert akkor nem jól működik) amellyel a vér oxigénszintjét monitorozzuk. Majd látni fogod, ez a legfontosabb mérőműszered lesz. Kapsz egy katétert is, mert sajnos az intenzív osztályon nincs WC, amúgy sem lenne erőd kimenni. Ugyanezen okból kifolyólag kapsz egy pelenkát is. Akkor is, ha 30 éves vagy, akkor is, ha 70. Ja, hogy Neked AZ úgy nem fog menni? Hát, kénytelen leszel megszokni. Ahogy a mosdatást is ott az ágyban. Aztán kapsz egy artériás kanült valamelyik csuklódba, amin naponta többször vért veszünk. Erről jut eszembe, naponta 5-ször megszúrjuk az ujjadat, hogy megmérjük a vércukrodat, mert a Covid sajnos felborítja a cukorháztartásod… előbb utóbb inzulint is fogsz kapni. (Meg ezen kívül rengeteg vitamint, infúziót, gyógyszert – többek között remdesivirt is, melyet csak tavaly júniusban engedélyeztek és hosszú távú hatásai ismeretlenek).”

Egyre romlik az állapotod

„És kapsz egy maszkot az arcodra. Olyan, mint egy búvármaszk. Jó szorosan rögzítjük a fejedre. Ez, ahányszor levegőt veszel, nagy nyomással pumpálja beléd az oxigéndús levegőt. Szörnyen fog szorítani, de nem lazíthatunk rajta, mert akkor ereszti a levegőt, leesik a nyomás. És ezt a gép hangos sípolással jelezni is fogja. Amúgy is minden csipog körülötted éjjel nappal. Nyugi, pár nap után már fel sem tűnik ez a zaj. Ezt a maszkot – NIV-maszk a neve – eleinte még kis időre le lehet venni. Óriási megkönnyebbülés lesz, majd meglátod. Ilyenkor ehetsz, ihatsz. Aztán, ahogy romlik az állapotod, egyre kevesebb lesz ez az idő... Végül eljutsz oda, hogy egy kanál étel után már vissza kell tenni. Örülsz, ha pár kanál tápszert tudsz enni egy nap. Ekkorra cserepes lesz a szád, a maszk pántjai kisebesítik a bőröd, bárhogy is próbáljuk ezt kivédeni. És ez még nem a lélegeztetőgép. Akkor elaltatunk és nem tudjuk, fel tudunk-e ébreszteni valaha...”

Nem látogathat senki

„A drága ágy sem lesz már kényelmes, fájni fog a derekad, pár nap után minden bajod lesz benne. Nem tudsz úgy aludni, ahogy szoktál, mert csak félig ülő helyzetben tudsz létezni. De nem ez lesz a legnagyobb bajod. A legnagyobb bajod az lesz, hogy nem elég a levegő. Szerintem ez az egyik legfélelmetesebb érzés a világon... Amikor nem elég a levegő. Lassan elveszíted az időérzékedet... azt sem fogod tudni, milyen nap van... és nem is fog érdekelni, hogy nincs híred a külvilágról, itt nincs tv, wifi. Hiányozni fog a családod. A férjed, feleséged, gyereked, apád, anyád nem jöhet be hozzád. Max beküldenek egy fényképet vagy egy gyerekrajzot. Gyógyulj meg apa/papa stb. felirattal.”

Már késő...

„Magányosnak, elveszettnek fogod érezni magad, nincsenek arcok körülötted, csak szemek a maszkok mögött. Nem látod a betegtársakat, mert függöny választ el tőlük, csak a hangokat hallod, ahogy ők is küzdenek a levegőért, az életben maradásért. Sajnos tudni fogod azt is, ha a melletted lévőknek nem sikerült... Hallod a család sírását, amikor bejönnek elbúcsúzni. Mert egyszer és egyben utoljára bejöhetnek. Nem látod, de hallod a függönyön keresztül. Nem tudsz elbújni, elmenekülni előle. Ahogy mi sem tudunk. De mi 12 óra múlva hazamegyünk a családunkhoz, és pár órára elfelejthetjük ezt az egészet, ha tudjuk... Te viszont ott maradsz, a félelmeiddel, az oxigénhiányoddal. Csak reménykedhetsz, hogy nem adtad át a kórt idős szüleidnek, a párodnak, gyerekednek. És ott marad veled a bizonytalanság, hogy mi lesz veled... túléled-e… kikerülsz-e innen élve… Imádkozol Istenhez, akkor is, ha nem vagy hívő. És hiába gondolsz arra, bárcsak ne vettem volna az egészet olyan könnyedén... Már késő.”