Ma már kevesen tudják elmesélni saját történetüket a II. világháborúról, nemrég azonban egy fiatal lány személyes naplója látott napvilágot 1939-ből. A lengyel Renia írását Anne Frankéhoz hasonlítják és a holokausztirodalom klasszikusaként emlegetik.
Renia testvére, Elizabeth 91 éves, New Yorkban él, és személyesen mesélt a múltbeli eseményekről.
Egy fiatal lány, Renia arról ábrándozik, hogy majd költő lesz, ez azonban egy Lengyelországban élő zsidó lány számára 1939-ben csupán álom lehet. Amikor Oroszország és Németország csapatai betörnek a hazájába, Renia világa összeomlik. Az anyjától elszakadva, sietve kell menekülnie Przemyslből az éjszakai bombázások elől. Látja, hogy nyomuk vész más zsidó családoknak, végül tanúja lesz a gettó létrehozásának. De a háború borzalmain túl számtalan szépségben is része van, amikor kezd íróként rátalálni a saját hangjára, és életében először lesz szerelmes. Ő és Zygmunt, a fiú, akibe beleszeret, pár órával azelőtt váltják az első csókot, mielőtt a nácik elérik a szülővárosát, és Zygmunté az utolsó, szívfájdító bejegyzés is Renia naplójában.
„Nagyon extrovertált gyerek voltam, imádtam szerepelni, gyerekszínészként filmekben is feltűntem. Azt mondták rám, hogy én vagyok a lengyel Shirley Temple” – kezdte Elizabeth. „Renia azonban teljesen más természetű volt, mint én, csendes volt, a saját világában élt. Az az igazság, hogy azt sem tudtam, hogy naplót vezet, csak akkor szembesültünk vele az édesanyámmal, amikor évekkel később Zygmunt beállított hozzánk, és átadta a több száz oldalas írást. Az anyám és én sem voltunk képesek elolvasni a naplót, túl fájdalmas lett volna számunkra, így banki letétbe helyeztük. A lányom, Alexandra viszont szerette volna megismerni a családunk történetét, így minden követ megmozgatott, hogy lefordíttassa azt” – magyarázta Elizabeth, akinek New York-i lakása falán egy hatalmas portré lóg, amely a nővérét ábrázolja.
Renia naplóját, amire hetven év után most bukkantak rá ismét, máris a holokausztirodalom klasszikusaként emlegetik. Az Anne Frankra emlékeztető tiszta hang és tehetség révén különleges tanúságtételt tartunk a kezünkben a háború szörnyűségeiről, és a legsötétebb órákban is létező életről.
„Azért vagyok életben, mert egy ismerős család elbújtatott az ágyuk alatt, és biztonsággal eljuttattak az édesanyámhoz Varsóba. Egy ember vonaton vitt, azt mondta mindenkinek, hogy az ő lánya vagyok. Anyám ott egy szállodát vezetett, ahol tisztek laktak, az egyikük szerelmes lett belé, így segített nekünk eljutni Ausztriába. Onnan a háború után Amerikába költöztünk, hogy új életet kezdjünk. Anyám sajnos hamar meghalt rákban, én azonban tanár lettem és férjhez mentem. Két gyerekem született; egy lányom és egy fiam” – árulta el Elizabeth, aki német nyelvet tanított az iskolában, és azt mondja, nem haragszik a németekre. „Abban hiszek, hogy meg kell mutatni az embereknek, hogy mindegy a vallás, legyen valaki zsidó vagy keresztény, ugyanolyan emberek vagyunk. A fiataloknak látniuk kell, hogy milyen rossz dolgok történtek a múltban, hogy ne forduljon elő újra. Megtanultam az életben, hogy mindenhol találunk jó embereket” – tette hozzá.
Elizabeth és lánya, Alexandra szinte egész Európát bejárták, és Budapestet sem hagyták ki. Éltek rokonaik a magyar fővárosban is, akik minden nevezetességet megmutattak az Amerikából idelátogatóknak. A két hölgyet ámulatba ejtette a Fővám téri vásárcsarnok, és nagyon ízlett nekik a gulyásleves. Pálinkát ugyan nem kóstoltak, de bíznak benne, hogy egyszer még arra is sor kerül majd.
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre