Barátja fedte fel Schmuck Andor titkát: "Mindig éreztem, hogy a mosolya és a vidámsága csak a felszín"

Négy nap telt azóta, hogy Schmuck Andor feladta az ádázan és méltósággal vívott küzdelmét. Úgy ment el, ahogyan élt, magányosan… Pedig a látszat nem ez volt. Nagyon nem. Hiszen aki csak ismerte, ma is a mosolyára, a sokszor csípős humorára emlékszik vissza. Búcsúposztok sokasága árasztotta el a közösségi oldalakat, melyek mindegyikében felvillan egy-egy szép és vidám emlék Andorról, vagy ahogy a legtöbben szólították Schmuckiról. Kapocs volt ő rengeteg ember és főként generációk között. Rengetegen szerették… De vajon ő szerette-e önmagát? Szinte bizonyosan nem eléggé. Pedig megérdemelte volna… Ezt gondolja Varnus Xaver is, aki egy szívfacsaró bejegyzésben búcsúzott barátjától, miközben felidézte egy múltba vesző, közös utazásuk emlékét. 

Schmuck Andor különcebb volt a különcnél is

A világhírű orgonavirtuóz most a Metropolnak mesélt arról a bizonyos kubai kalandról, amit örök emlékként őriz a lelkében. „Három, Andorra nagyon jellemző történetet mesélnék most el, melyek mindegyike bizonyítja, hogy ő volt az egyik legkülönösebb és különlegesebb ember, akit barátként csak kívánhat magának az ember. A negyvenedik születésnapomon éppen negyven ember jelent meg a Külvárosi Kávéházban, ahol én borjú bécsivel vártam mindenkit. Andor megérkezett az egyik szokásos öltönyében, és persze a vörös nyakkendő sem hiányozhatott a szettjéből. 

Így ő volt az egyetlen, aki kitűnt a társaságból. Azóta sem találkoztam senkivel, aki a napokhoz kötötte volna, hogy mit eszik” – nevette el magát Varnus Xaver, majd ráfordult arra a kubai nyaralásra, melyről Schmuck Andor kapcsán Tornóczky Anita is megemlékezett a politikus emlékére írt posztjában. 

Varnus Xaver: „Természetesen alaposan kilógott mind közülünk, mind a környezetből”

„Akkoriban volt egy baráti társaság, amely Anita és az akkori párja köré szerveződött és amelynek Schmuck Andor az alaptagja volt, jómagam pedig időlegesen, vagy inkább szórványosan csatlakoztam. Így esett, hogy egy nagyobb társasággal utaztunk el Kubába, ahol Andor, szó szerint látványosan lubickolt a szocializmusban. Ki sem lépett a szálloda kapuján, ha nem volt rajta fehér öltöny, panamakalap és persze vörös nyakkendő. Ténylegesen úgy festett, mint ahogyan az átkosban ábrázolták az ”imperialista, herdáló elit” iparmágnásait. Természetesen alaposan kilógott mind közülünk, mind a környezetből. 

Sosem felejtem el, amikor egy varaderói hajnalon sétára indultam a Mexikói-öböl partján és megpillantottam Andort, aki fátyolos tekintettel bámult az öreg kontinens irányába és teli torokból Korda György slágereket énekelt. Nem zavartam meg, de kíváncsivá tett, így másnap és harmadnap is elsétáltam arra hajnaltájt. Igen, Andor ugyanott ült és ugyanúgy énekelt…” – idézte fel lapunknak kedves emlékeit Varnus Xaver, majd fejben folytatta a kubai utat, egészen Havannáig, ahol… 

„Valahogy tudvalevő volt, hogy Andor a lelke mélyén végtelenül szomorú volt”

„Azt hiszem, talán valahol egy fotó is őrzi azt a képet, ahogyan Schmuck Andorra szeretnék emlékezni. Havanna utcáit jártuk, amikor megjelent egy csapat gyerek. Természetesen lerohanták Andort, hiszen egyedül ő festett úgy, mint egy igazi dollárpapa. Ő élvezte is a jelenetet és persze a kiemelt figyelmet. Elő is kapott egy köteg egydollárost és széles mosollyal az arcán osztogatni kezdte az utcagyerekeknek” – mesélte nevetve az orgonista, aki nagyon sokra tartotta a néhány napja elhunyt Schmuck Andort.

„Valahogy tudvalevő volt, hogy Andor a lelke mélyén végtelenül szomorú volt. Mélyebb beszélgetésekbe csak ritkán bonyolódott, talán pont azért, hogy ne kelljen beismernie, az lett, amitől egész életében rettegett. Magányos… Ugyanakkor nagyon erős, érzelmi kapcsolata volt az idős emberekkel. Magam láttam, amikor Kubában, leguggolt egy szinte matuzsálemkorú, anyóka mellé az utcán. Nem csupán pénzt, de őszinte szeretetet is adott neki. Simogatta az arcát és láttam, ahogy könny szökött a szemébe. Akkor, és csakis akkor engedte láttatni egyetlen pillanatra azt a másik világot, amit mélyen, nagyon mélyen őrzött magában…” – szomorodott el Varnus Xaver.