„Az első felvonásban, a „hóesés”-re kell odafigyelni, mert a hópelyhekként színpadra hulló papírfecnik csúszósak lehetnek”
Vajon mi van egy balerina táskájában? Mennyi idő alatt és hogyan készülnek fel a művészek az előadásra? Belestünk az Operaház legsikeresebb balettelőadásának, A diótörőnek a kulisszái mögé…
Két és fél órával az előadás előtt találkozunk az ukrán-orosz nemzetiségű Melnyik házaspárral, az Opera művészeivel, hogy megmutassák, mi minden történik, mielőtt kiállnak a reflektorfénybe. Hármasban érkeznek, hisz velük tart a nagyobbik kislányuk, aki egyelőre úgy tűnik, hogy majd a szülei nyomdokaiba lép. Sok gyermekhez hasonlóan imádja A diótörőt. Viccelődve mesélik, hogy nem az édesanyja főszerepe, Mária hercegnő a kedvence, hanem az Egérkirály, amit édesapja táncol. Hozzáteszik: akkora rajongó, hogy idén, egérkirályos maszkot kért karácsonyra.
A diótörő mostani verzióját 2015-ben vitték színpadra. Azóta több mint kétszázszor került műsorra, most decemberben és januárban egész pontosan negyvenegyszer, ami óriási szám az Opera életében. Nem titok, hogy ez a legtöbbet táncolt előadásuk, és jó ideje, a legnagyobb sikerű is. Tatyjana a kezdetek óta benne van a szereposztásban. Marika és Maria hercegnő főszerepét eddig közel harmincszor táncolta. Az előkészületek során, első útja a fodrászhoz vezet, ahol hajtogatott balett kiskontyot kap, vagyis, ezt ő maga csinálja. A balerinák ugyanis kislány koruktól fogva folyamatosan gyakorolják, hogyan kell a kontyot feltűzni, hogyan kell a spicc cipőt megvarrni, betörni, így felnőtt korukra már rutinszerűen megy és minden mozdulat a kezükben van. Mindeközben férje, Vlagyiszlav meglesi a díszletépítést. Mivel maszk kerül a fejére, neki nincs szüksége sem sminkre, sem fodrászra.
– Legalább ötven csat kerül be a hajamba – meséli Tatyjana, miközben tincseit rögzíti. – Miután megvan a konty, a fodrász egy kis loknit és masnit tűz fel. Ezután jön a smink, amit mindig magunknak készítünk. Ennél az előadásnál viszonylag egyszerű, természetes hatású sminkre van szükség, hiszen a történet szerint egy kislányt játszom. 2015-ben, mikor a Magyar Nemzeti Baletthez szerződtem, ez volt az egyik első szerepem. Mária hercegnő egy álomszerep, általában minden balerina kisgyerek korától arról álmodozik, hogy ha felnő Marika után, Mária hercegnőt is eltáncolja egyszer.
Előadás előtt egy órával minden táncos összegyűlik a balett-teremben, ahol élő zongorajáték mellett megkezdődik a rúd melletti balettgyakorlat.
– Ez egy nagyon nehéz szerep, komoly kihívás, különösen ebben a koreográfiában – meséli a világklasszis balerinák közt számontartott Tatyjana, amikor arról faggatom, mitől különleges számára ez a darab. A lépésanyag nagyon sűrű, általában egy ütemre kétszer annyi mozdulat jut, mint más klasszikus pas de deux-k, vagyis páros táncok esetében. Az adagio, vagyis a lassabb, kitartott pózokból álló nagy duett hosszabb, mint az más, klasszikus balettekben megszokott, ráadásul a női variációból is a hosszabb változatot táncoljuk. Mindemellett szinte folyamatosan spiccen kell lenni, a női variáció zenéje ráadásul nagyon halk, ahol a spicc cipő hangos kopogása nem volna túl szép, amire szintén figyelni kell. A lépésanyagokat és a mozdulatokat nagyon sokat próbáljuk, először próbateremben, de ezt követően a színpadi próbák a mozgó díszletekkel és kellékekkel is fontosak. Az első felvonásnál a páros táncban, a „hóesés”-re kell odafigyelni, mert a hópelyhekként a színpadra hulló papírfecnik csúszósak lehetnek, a második felvonás elején pedig egy hajón érkezünk meg, amit szintén külön be kell gyakorolni. Egyébként, két jelmezem van az előadásban, először Marika hálóingje, majd a palotajelenetben immár Mária hercegnőként egy szép arannyal díszített fehér tütü. Maga a mese karakterábrázolás szempontjából nem bonyolult szerep, úgyhogy érzelmileg nem kell sokat készülni rá.
A rúdgyakorlatok után, Tatyjana leellenőrzi a jelmezt, a cipőket, körbejárja a színpadot és itt folytatja egyénileg a bemelegítést. Miközben körberagasztja a lábfejét és felpróbálja a spicc cipőt, megkérem, hogy mutassa meg, mi lapul egy profi balerina táskájában. Mosolyogva mutatja az alap kellékeket: sebtapasz, cérna, cellux, olló, lábujj védő, tisztító kefe. Sok szólista a saját öltözőjében várja a kezdést, ő viszont azt mondja, az unalmas szoba helyett, amikor csak lehet, itt van, a színpadon.
– Nekem a színpad és a tánc az életem – magyarázza. A lányaink kettő és hat évesek. Mindketten ősszel születtek, október végén, illetve november elején. De én mindkét évben, decemberben már színpadon voltam A diótörőben. Az első lányom születése után nagyon nehéz volt fizikailag. Nem volt erőm, a testem nem akart engedelmeskedni. A második lányom születése után már nem volt gond a visszatéréssel, pedig akkor még kevesebb idő telt el a szülés és az első előadás között. Imádom a lányaimat, de én nem vagyok olyan nő, aki sokáig bírna otthon, tétlenül ülni. Nekem kell a mozgás, a színpad. Egyébként a visszatérésben sokat segített a férjem, aki ért a táplálkozástudományhoz, és tudta, hogy milyen étkezéssel szerezhetem vissza leggyorsabban az alakomat.
És vajon milyen érzés ünnepekkor is dolgozni, milyen az ő karácsonyuk – ezt kérdezem tőlük kezdés előtt pár perccel, amikor is az öltöző felé veszik az irányt.
– Nincsenek igazából különleges szokások, örülünk az időnek, amit együtt tölthetünk – mondja Vlagyiszlav. – A karácsony nagy részét mi a színházban töltjük, az ortodox karácsony, ami január hatodikán van, jobbára csak abból áll, hogy boldog karácsonyt kívánunk egymásnak otthon és a kollégákkal. Ami igazából nekünk nagy ünnep, az a Szilveszter este. December 31-én csak a délelőtti előadásban játszunk, este és másnap, január elsején szabadok vagyunk. Idén valószínűleg Tatán fogunk ünnepelni.
– Nincs még egy előadás, amiből annyit játszanánk, mint A diótörő – teszi hozzá Tatyjana. – Így még ha a sorozat végére már egy kicsit sok is tud lenni, a következő évadban mindig várjuk az újbóli megmérettetést. Ilyenkor nemcsak a balettrajongók, hanem egy szélesebb közönség is eljön, kisgyerekes családok, akiknél ez a hagyomány része. A karácsonyi közönség lelkesedése pedig össze sem hasonlítható a többivel. Már egy egyszerű emeléstől is eláll a lélegzetük, és ez persze nekünk is egész más töltetet ad. Mindenki szereti kiélvezni a karácsonyi hangulatot, én rendszerint a Vörösmarty tér felől járok dolgozni, és mindig magával ragad a karácsonyi vásár, a fények, az illatok, de aztán jövök tovább, mert a mi dolgunk az, hogy táncoljunk és örömet szerezzünk a közönségnek...
A 18 éves Porkoláb Cecília, a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékeként, az idei Diótörőben állhat először felnőtt szerepben az Operaház színpadára. Ő a 24 fős hópihe tánckar egyike.
– Kislány koromban elvitt anyukám balettozni és ottragadtam – meséli. – A heti egy alkalmas kurzus nem adott sok tudást, de arra jó volt, hogy rájöttem, komolyabban is szeretnék ezzel foglalkozni. Hat és fél éve vagyok az Opera balettiskolájának növendéke. Nagyon szeretem a mindennapi rituálét, ahogy a balett-teremben gyakorlunk. Jó, hogy ha valami nem sikerül elsőre, akkor a következő nap újra lehet kezdeni. De persze minden nap nehéz, minden nap dolgozunk a fejlődésért. Hatalmas öröm, hogy növendékként bekerültem az előadásba. Talán az benne a legnagyobb kihívás, hogy a karban, nem csak magamra, de a többiekre is figyelni kell. Hosszú ideje készülök arra, hogy táncos legyek, így természetesen az sem okoz gondot, hogy ha ünnepekkor színpadon vagyok…
Kredit:
Egérkirály – Melnyik Vlagyiszlav
Mária hercegnő – Melnyik Tatyjana
Diótörő – Kiyota Motomi
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre