Ezentúl több babot eszik a család

Leesett a fáról a nagyobbik fiam. Persze, a kezében három játékkal kell fára mászni. Láttam az arcán, hogy ez valóban fáj, de most az egyszer hallgattam a férjemre, aki szerint elég borogatni a kis sérültünk lábát, nem kell rögtön orvoshoz rohangálni. Neki is volt kiskorában több zúzódása a focimeccsek után, pár nap múlva helyrejött. Hát, rendben.

Négy napig vártuk a javulást, de sehogy sem jött el. Megtéveszett minket az, hogy alig volt bedagadva a kis lába, és csak néha panaszkodott rá. A gyermekorvos elküldött minket az egyik ügyeletes budapesti gyermekklinikára, ahol három óra várakozás, és egy röntgenfelvétel után közölték: a gyerek lábfején eltört egy csont, gipsz kell, de azt ők már nem teszik fel, mert nem kötelességük. Vigyük át a Balesetibe, „de ott nem fognak örülni...”. Ismét várakozás, ismét egy röntgen, ám kedvesen, figyelmesen feltették neki a fekvőgipszet és nem „nem örültek a kollégák”. A másik intézményben száját húzkodó orvos szerint ez még várhatott egy-két napot, ám a Balesetiben valahogy nem így látták.

Szép kis négy hét áll mögöttünk, rengeteg cipeléssel, átalvatlan éjszakával, de lassan a végére érünk. A gyerekeknél mindig kiderül szerencsére, hogy ha mozgásról, csintalankodásról van szó, semmi sem akadály. Járógipsszel is tökéletesen lehet futni, talicskát tolni, különösen akkor, ha azt hiszi az ember fia, hogy az anyja nem látja. Nincs lehetetlen. De a lényeg talán ebből az egészből mégis az, amit az egyik orvos mondott: rengeteg gyermek kerül be mostanában végtagtörésekkel. És nem azért, mert annyira szeleburdiak vagy esetlenek a mai fiatalok, hanem azért, mert nem igazán vannak megfelelő étrenden. Azt javasolta, hogy építsük be az étkezéseinkbe legalább heti egyszer a babot, az ugyanis jó hatással van a csontokra. Nem állítanám, hogy el vannak ragadtatva a dologtól, de a gépezet beindult.