A védőnő, a vetkőzés és a pocó esete

Vetkőzzenek le, aztán jöjjenek be! – mondta mogorva pillantásokkal a védőnő. Csak helyettesítette a kisfiam védőnőjét, de ilyenkor rájövök, hogy mégiscsak szerencsém van vele. Ő legalább nem ilyen morgós. Még hogy vetkőzzünk le! Olyan komolyan mondta, hogy rám jött a röhögés. Elképzeltem, mit szólna, ha megtettem volna. A többes szám egyes személy használata valahogy továbbra sem a kedvencem, pedig sokan imádják, akik kisgyerekkel vannak, vagy velük kapcsolatos a munkájuk. Múltkor megkérdezte valaki, hogy hány fogunk van? Egyre kevesebb, de igyekszünk mindent megtenni az ügy érdekében.

A legelső ilyen jellegű sokk akkor ért, amikor el kellett mennem a védőnőhöz, mert várandós lettem. Egyik alkalommal megkérdezte, hogy van a „pocó”, és mindenáron meg akarta hallgatni a baba szívhangját valami kis idétlen, rózsaszín kütyüvel, pedig én nem szerettem volna. Előtte egy nappal voltam ultrahangon, ott már láttam, hallottam a picit, a másnapi védőnős jelenésem alatt pedig pontosan éreztem, hogy mozog. Nagyon nem szerettem, hogy mindenhol mindenki kényszert érzett a vizsgálgatásomra. Le is akartam mondani erről a védőnős lehetőségről, de aztán szegény idegesen bár, de türelmesen visszafogott. Napjainkra már jóban vagyunk, sőt mondhatom, hogy kedvelem is, de sokat harcoltunk egymással.

Olyan érzésem volt néha, hogy a nőket kisgyermekként kezdik el kezelni, amint várandósak lesznek. Pedig erre sokan nem vágyunk ám. Nem ez a legfőbb gondja egy terhes nőnek, de alig lehet például sima, minta nélküli kismama hálóingeket venni. Mindegyikre rábiggyesztenek valami idétlen macikát meg cicuskát, vagy kutyuskát. És ez csak a kezdet. Persze, próbálom megérteni vagy inkább elfogadni a másik oldalt, ahol boldogan újságolják, hogy „mi már nem kakilunk be” vagy „mi már mindent megeszünk!”. Csodás! Ezt majd elmondom otthon „apának”. Mert az is az egyik kedvenc megszólításom. Olyan szexi. Na de az egy másik téma.