1990 októberében kinn voltam a Megyeri úton, amikor Diego Maradona az Újpest ellen játszott. Sokáig a jegyet is őrizgettem. A B teraszon ültem, jobb kézre alattam volt a régi rácsos játékoskijáró. Emlékszem, először csak tíz nápolyi játékos futott ki melegíteni, Maradona nem volt köztük. Ő pár perces késéssel érkezett, komótosan sétálva, hóna alatt egy labdával bukkant elő. Lassan kilépett a salakra, láttam, hogy szokás szerint nincs bekötve a cipője. Feldobta a labdát, és vállal az oldalvonalnál melegítő társához küldte. Ő azonnal vissza neki. Mármint vállal. Maradona fellépett a gyepre, terpeszbe vágta magát, és még mindig vállal passzolgattak. Aztán a sokadik vállpassz után levették a labdát, és lábbal folytatták. Ihletett pillanatok voltak, a mai napig emlékszem, ahogy Maradona a hatása alá vonta a közönséget. Csendesebb lett a stadion, kellett pár perc, mire felfogtuk, hogy tényleg őt látjuk Budapesten. Nem mondom, hogy utána egy átlagos futballmeccs következett, de a nagy belépőt már nem überelte. Pláne, hogy ez volt életem egyetlen olyan mérkőzése, amikor mindentől függetlenül, 90 percen át kizárólag Maradonát néztem, és közben azon merengtem, amit addig láttam tőle.

1980-ban például a londoni Wembley Stadionban játszott Anglia ellen. Kapott egy labdát a hazai térfél közepén a jobb összekötő helyén. Kapura fordult vele, négy angol védőt is lehagyott, majd a kifutó kapus mellett ballal laposan a kapu mellé gurított. Óriási helyzet volt, olyan, ami egy későbbi nagy gólnak ágyazott meg. A meccs után öccse, Hugo felhívta őt, és azt mondta neki, hogy kár volt kapkodni, a kapus már leült, ha Diego egy csellel tovább viszi a labdát, akkor az üres kapuba passzolhatta volna.

Maradona bosszús volt, de nem felejtette el a jelenetet. Úgy tudom, hat évvel később a mexikói vb-n, 1986. június 22-én Anglia ellen ezért (is) vitte tovább a labdát minden idők legszebb vb-gólja előtt. Kísértetiesen hasonló szituáció volt, Maradona szinte pontosan ugyanott tört be az angol 16-oson, mint 1980-ban. Ezúttal azonban csak bemutatta a lövőt, de eszében sem volt lőni, helyette a kapust is kicselezte, aztán ballal az üres kapuba pöccintette azt a gólt, amit most emberek milliói osztanak meg a halála kapcsán.

Az Isten keze...

Ehhez a találathoz az isteni talentum, a vele született zsenialitása kellett, míg a négy perccel korábbi, kézzel ütött góljához talán a gyermekkora. Diego egy kalyibában nőtt fel, apja bontott téglából és fémlemezből tákolta össze, vizük és áramuk sem volt. Maradona a környéken tanulta meg mindazt a fortélyt és ravaszságot, amire a szegény embernek szüksége volt a túléléshez. Neki pedig talán egy kézzel ütött gólhoz. Vagy egy mentéshez. Ugyanis az 1990-es vb-n a szovjetek ellen kézzel mentette meg Argentínát a góltól és a kieséstől. Kevesen emlegetik, de egy ezüstérem múlt rajta.

Nápoly Istene...

Hogy mennyire imádták őt, két példa. Az 1990-es vb elődöntőjében Olaszország Argentínával játszott Nápolyban. Maradona akkor már hat éve az olasz város istene volt, és gyakorlatilag rávette a nápolyiakat, hogy Olaszország ellen szurkoljanak. „Az év 364 napján leprásoknak hívnak titeket, idegeneknek tekintenek benneteket a saját hazátokban, ma viszont azt várják tőletek, hogy szorítsatok az olasz csapatnak.” - utalt Maradona az észak-déli ellentétekre Olaszországban. Sikerült megosztania a közönséget, habár a többség Olaszországnak szurkolt, de Argentína megnyerte a meccset.

A csapatok a pályán, mégsem kezdenek...

Boca-River rangadó, telt ház. Habár a bíró, és a csapatok a pályán vannak, mégsem kezdenek. Már félórája csúszik a meccs, amikor a VIP páholyban feltűnik egy félmeztelen fazon, aki a feje fölött pörgeti a Boca mezét. A bíró észreveszi, szól a játékosoknak, hogy kezdhetnek, megérkezett Maradona.

Nápolyban és Buenos Airesben istenként tisztelik, nekem csupán gyermekkorom első hőse volt. Ha kívánhatnék, az egyik az lenne, hogy időutazással végig éljem szurkolóként a nápolyi korszakát a San Paolo Stadionban. Aki azt látta, mindent látott, ami fontos volt a futballban.