Váláscunami van a levegőben. Ábel Anita, Papp Gergő, Feke Pál, Szabó Zsófi, Mádai Vivien - csupán néhány pár a közelmúltból, akik hiába próbálták, de nem tudták megmenteni a kapcsolatukat. A barátnőmnek van egy különleges képessége: előre meg tudja jósolni, hogy mikor, melyik néhány éve még menyasszonnyi ruhában pózoló, majd tündéri kisbabával büszkélkedő, boldog híresség jelenti be, hogy hiába próbálták helyrehozni a házasságukat, be kellett látniuk, hogy együtt tovább nem megy.
„Figyeld meg, amelyik nő elkezd hirtelen fogyni, konditerembe járni, és már annyit edzett, hogy kilátszik a kluccsontja, az nemsokára szingli lesz.” Egyébként tényleg van benne valami. A barátnőm nem rosszindulatú, csupán hihetetlenül jó megfigyelő. Félreértés ne essék, nem félrelépést vizionál, de valahogy olyan, mintha a nők a házasságuk derekán főnixmadárként feltámadnának, és kirepülnének a láthatatlan kalitkából. A túltolt edzés, az új női image kialakítása ugyanis mindig valami hiányt, elégedetlenséget jelez.
A szakemberek szerint a válások 71 százalékát a nők kezdeményezik, pedig a döntő lépés előtt általában ők követnek el mindent a kapcsolat megmentéséért, és ők azok, akik nem restellnek igénybe venni külső segítséget. Többnyire náluk - ekkor még - nincs harmadik.
A férfiaknak sem sikerül mindig a kapcsolatgyógyítás, van, hogy ők lépnek ki - de tegyük a szívünkre a kezünket, ez a ritkább. Nekik a félrelépés jobb megoldásnak tűnik. Akkor egy állandó szerető, egy árnyékfeleség lesz a valódi társ. A második első. És most még csak nem is érzéketlen macsókról beszélünk, hanem valamikor szerelmes férfiakról, akik attól még, hogy férjként becsődöltek, jó apák és még a családot is megpróbálják működtetni.
Valahogy mostanában mégsem bírnak ki a házasságok egy teljes életet. Régebben egyszerű volt a megoldóképlet: menteni, míg menthető, és együtt maradni akkor is, ha már nem az. Persze, nem a válás mellett kampányolok, de egyre többször tapasztaljuk magunk körül, hogy sok álompárnak látszó házaspár jelenti be a válást, és két olyan ember sétál ki a kapcsolatból, akik valószínűleg nem is jönnének be egymásnak, ha abban a pillanatban találkoznának. Két teljesen más ember pedig még leélhet két teljesen más életet valaki mással.
De vajon fontos-e, hogy hogyan jutottak el idáig? Talán menet közben elfelejtődött, hogy a párkapcsolatok sérülékenyek. A sérülések azonban gyógyíthatók, ha idejében észrevesszük azokat. Amikor viszont már a bántások és bántódások szilánkjai belenőttek a kapcsolatba, akkor az elvonzódás folyamata visszafordíthatatlan. Egy kihalt házasságban ugyanis csak valamilyen racionális okból – a gyerekek, az anyagiak, a közös vállalkozás miatt – maradnak együtt a párok, miközben semmit sem jelentenek egymásnak.
Ha pedig mégis szakításra kerül a sor, már értelmetlen azt mérlegelni, hogy kinek volt igaza. (Én az igazsággal amúgy is úgy vagyok, hogy vagy igazam van, vagy boldog vagyok. Szívesen elengedem az igazam, ha boldog lehetek - de ez egy másik történet).
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre