Rettenetes tragédia árnyékolja be a Fradi világbajnokának életét

– Úgy tudom, gyerekként még futballkarrierről álmodozott, arról, hogy egyszer majd Komáromi Tibor kedvéért töltik meg a szurkolók a Népstadiont. Aztán birkózó lett. Nincs hiányérzete?

– Lehetne, de nincs. Eleven gyerek voltam, és nálunk is apáról fiúra szállt a foci szeretete. Apám nagy Fradi-drukker volt. A tanáraim viszont azt ajánlották, hogy a foci helyett valamelyik küzdősportot válasszam. Abban az évben, 1974-ben adták át a Fradi új birkózócsarnokát is az emlékezetes stadionavatón az Üllői úton. Annyira megtetszett a csarnok, hogy ottragadtam. 

– Nem bánta meg, hogy nem a labdát kergette ezután?

– Áh, dehogy! Mindent a sportnak, a birkózásnak köszönhetek. Így például elsősorban azt, hogy nem kallódtam el. Azokban az években a szülök, mivel dolgoztak, nem tudtak odafigyelni a gyerekeikre, és bizony, ha nem sportolok, én is rossz útra tévedek, mondhatom, benyel az utca, a haverok.

– Így nem voltak haverok?

– Dehogynem. Csak elsősorban szűk, fegyelmezett körben, a birkózók nagy családjában. Szerencsére én éjjel-nappal edzettem, és este hullafáradtan estem be az ágyba. Bár nem tagadom, olykor volt lazítás.

– Mik voltak ezek a lazítások?

– Haverokkal megesett egy-egy buli, de minden energiámmal a birkózásra fókuszáltam. Jól emlékszem, Budajenőn laktam, és hogy megspóroljam a napi beutazás meg visszaút költségeit, megkértem  a válogatott edzőjét, Müller Ferdinándot, intézze el, hogy a Népstadionon belül, a Pilon Hotelben kapjak egy szobát. Kaptam. Reggel erősítettem, délelőtt és délután edzettem. Este tíz kört még futottam a szoborparkban.

– Állítólag kegyetlen edzőtárs volt, igaz ez?

– Csak egy példa, amit lehet utánam csinálni, mert nem védettem le a szabadalmamat. Szóval, felkaptam Sebők Ferenc társamat a nyakamba és így lépcsőztünk: harmincat felfelé majd ugyanennyit lefele. Ezúton is újra köszönöm Feri, remélem már elmúlt az izomlázad!

– Szép kollekció: három világbajnoki arany, egy olimpiai ezüst, no meg Európa-bajnok. Van hiányérzete?

– Nincs. Azt hiszem, mindent elértem, amit szerettem volna, elégedett vagyok a pályafutásommal.

– És élete alakulásával?

– Hát, ott ért egy borzalmas tragédia. Decemberben lesz tíz éve, hogy édesanyám rablógyilkosság áldozta lett, s a gyász végigkíséri az életemet. Édesanyám emléke nap mint nap velem, velünk van.

– Van még álma?

– Van, mert másként nem megy. A sportban a gyerekek, a versenyzőim válthatják valóra saját álmaikat s ezzel az enyéimet is. A magánéletemben pedig, igaz másodszorra, megtaláltam életem párját. Ez pedig hihetetlen ajándék az élettől.