“Egyszer csak vége szakad” – sztrókot kapott a népszerű zenész, így van most

Csak amikor január elején kórházban ébredtem, akkor esett le: túlfeszítettem a húrt. Sokat dolgoztam, elég sokat ahhoz, hogy évek alatt felőröljem, kimerítsem teljesen magam.

Gyermekkorom óta zenélek, az életem a hegedülés és a zene. Ez egy áldás és egyben önkifejezési eszközöm is. Amikor sztrókot kaptam, úgy éreztem, elvette az élet ezt a kincset. Mint amikor a zene megy megy, és egyszer csak vége szakad, én úgy kerültem be sztrókkal a kórházba. Isten megállított, hogy új utakat mutasson, lelassított, hogy jobban figyeljek. A sztróknak nem volt előjele, csak utólag értettem, hogy így nem lehet tovább menni. 

A lányom és a fiam ott álltak az ágyam mellett, és az orvosok nem kecsegtették őket sok jóval. Azt mondták, nem biztos, hogy újra lábra állok vagy hogy rendesen tudok majd beszélni, játszani. Ezt a gyerekeimnek hallani… az volt a legnehezebb.

Belül tudtam, milyen hangot kell megszólaltatni, de a kezem egyszerűen nem követte az agyam utasításait, elvesztettem a legfontosabbat, a zenét, azt, hogy újra játszhassak hangszeren. Ott valami megtört bennem. Azonban nem adtam fel, elkezdtem próbálni, újra meg újra…

A kórházban kezdtem el újra felépíteni mindent. Megkérdeztem, a többieket mit szeretnének hallgatni,  új dalokat is megtanultam, nekik zenéltem, és ők figyelemmel hallgatták – Bagossy Brothers, Bangó Margit, sőt mai popszámok is voltak köztük. Őszintén bátorítottak engem, örültek, én pedig megtanultam újra játszani, általuk. Isten külön ajándéka volt ez a közösség számomra. 

Az idei év koncertje olyan volt, mint életem első fellépése. Ahogy megszólalt a hangszer, azt éreztem: igen, ezt adta Isten, és végül nem vette el. Én ezért hálás vagyok. Nagyon izgultam, le tudom-e követni a többieket. Amikor sikerült, akkor hatalmas teher esett le rólam.

Sok minden eltűnt az életemből, amit szerettem. De közben azt is látom, hogy semmi sem veszett el úgy igazán. Azok a dolgok, amiket Isten megtartott, most sokkal értékesebbek. Megtanultam nem a teljesítményre koncentrálni, hanem arra, hogy minden nap kegyelem és áldás. Azt üzenem mindenkinek, aki egészséges, lassítson le és nézzen körül, megéri, mert csodát látnak. Ne pörögjenek, ne akarjanak mindenkinek megfelelni, mert úgy járhatnak, mint én. Aki már nem egészséges, azt üzenem, hogy bízzanak magukban, a közösségben, hagyják, hogy segítsenek, és bízzanak a Jóisten kegyességében.  

A sztrók-osztályon vannak, akik évek óta nem tudnak felállni vagy megszólalni. Éreztem, hogy helyettük is kell mondanom: élni szeretnék, táncolni szeretnék, megbocsátani szeretnék. A ballada végén pedig Túrmezei Erzsébet soraival zárok: „Engedem, hogy szeressen az Isten.” Én is csak ekkor értettem meg, mit jelent ez igazán.

 Korábban alig láttam a saját gyerekeimet, mert estig tanítottam, éjjel muzsikáltam. Most a legkisebb lányomnak hatalmas biztonságot ad, hogy este otthon talál. Nekem pedig óriási öröm. Ha engem kérdeznek, a sztrók nem vett el, hanem gazdagabbá tett. Megtanultam engedni, hogy Isten szeressen. És ez mindennél többet ér.