Kocsis Fülöp püspök: Él még bennünk az isteni gyermek

Metropol: A karácsony nemcsak a vallásos emberek ünnepe, az európai kultúrkörben azok a családok is ünnepelnek, megajándékozzák egymást, akik nem tartják a hitüket. Felmerül persze ilyenkor a kérdés: a gyerekeknek ki hozza az ajándékot? A szülők vagy a kis Jézus?

Kocsis Fülöp: A kisgyerekeknek nyugodtan mondják azt a szülők, hogy a Jézuska hozza. Valójában ő hozza, igazat mondunk, hiszen ha nem születik meg, nincs ajándékozás. Ráadásul a gyerekek nagyon szeretik a meséket, érdemes elmesélni nekik Jézus születéstörténetét. Még akkor is, ha éppen nem jár templomba a család, hiszen ismerniük kell keresztény gyökereiket. Kicsit én is csalódott voltam gyerekként, amikor a szegedi polgári lakásunk vécéablakából kinézve megláttuk, ahogy édesapánk hozza a fenyőfát. Egyszer pedig a nagy, tükrös szekrény alján megtaláltuk az ajándékokat. Mi, testvérek szóltunk egymásnak, de a szüleinknek nem. Azután megértettük, hogy tulajdonképpen Jézus ajándékoz, a szülők közvetítésével.

Metropol: A gyerekeknek mindig azt mondják, hogy „legyetek jók”. Mit jelent jónak lenni?

K. F.: Ez az ünnep lehetőséget ad arra, hogy a jóságra felhívjuk a figyelmet, de nyilván nem csak ilyenkor érdemes jónak lenni. Ez a felhívás az egész életünkre vonatkozik. Az ember alapvetően jó.

Metropol: Néha nem így érezzük, sokan mondják, hogy az Úr rosszra hajló természettel vert meg bennünket.

K. F.: Isten nem büntet, a tetteinknek vannak következményei. Minden rossz abból fakad, hogy szembefordultunk Istennel. Amikor egy szülő azt mondja a gyereknek, hogy „legyél jó”, igazából azt mondja: legyél ember! Legyél az az ember, akinek Isten megteremtett téged! Az ember feladata, hogy másoknak segítsen, másokért éljen. Nem önmagunkért születtünk, ahogyan Jézus is értünk született.

Metropol: Na de a tiltott gyümölcs a legédesebb!

K. F.: Ezzel aztán végképp nem értek egyet! Ebben a gondolatban ravaszság rejlik, ami a rosszra hajló természettel van összefüggésben. Emlékszem, hogy amikor kisgyerekként zöld barackot loptuk a szomszéd kertből, az izgalmas volt. Tudtuk, hogy nem szabad, mégis megtettük, persze, amikor szaladni kellett, akkor szaladtunk. De nem mondanám, hogy jobb volt, mint amikor szerzetesként megtapasztaltam, milyen érzés élvezni azt a termést, ami az én munkám, verejtékem gyümölcse. A ravasz mondás becsapja az embereket.

Metropol: Halljuk szülők szájából azt is: rossz vagy, kisfiam! Mikor rossz a gyerek, és mikor csupán eleven? Hol a határ? 

K. F.: A gyermek, mint Isten teremtménye, eredendően jó. Egy alkalommal, amikor egyik orvos a vizsgálat során kék-zöld foltokkal teli gyermeket látott, megjegyezte: na, ez egy egészséges gyerek! A gyerek természetes magatartása, hogy izeg-mozog. Lelkileg és biológiailag is indokolt, hogy mindenfélét csinálni akar. Amikor a furfangos dolgokat kitalálja, az agyát járatja, és ez a személyiségfejlődésének a része. A pici gyerekek nem is tudnak rosszak lenni, még akkor sem, ha a vendég néni szoknyáját odagombostűzik a fotelhez, arra gondolva, hogy milyen jót nevetnek majd. Nem méri fel tette következményeit, nem akar szándékosan ártani. 

Metropol: Érsek úr, ön szokott csibészkedni?

K. F.: Ma már nem. Fiatal felnőttként még elkövettem polgárpukkasztó tetteket, de amióta szerzetes vagyok, pláne püspök, mellőzöm a csínytevést. Nem mondom, hogy nem jut eszembe, de ellenállok. A gyerekeknek is fontos megtanítani az önfegyelmet és azt, hogy a másikat segíteni kell és elfogadni. Ez csakis olyan közegben lehetséges, ahol vannak testvérek, ahol alkalmazkodni kell, meg kell osztani a dolgokat. Ezt az egykének nehéz megmagyarázni, pláne, ha a szülők is alárendelik saját szükségleteiket a gyermeknek. A csínytevéssel nincs baj, de fegyelemre kell tanítani a gyermeket.

Metropol: Én ministráns koromban azért vállaltam, hogy a mise után én menjek ki az oltárhoz a kancsókért, hogy belekortyolhassak a megmaradt miseborba. Ez belefér a csínytevésbe? Meg kellett volna gyónnom? 

K.F.: Ezt a tettet utólag sem tudom jóváhagyni. Igen, meg kellett volna gyónnia. Én meggyóntam a ministráns csínytevésemet: nekem is voltak ilyenek. Például a ministránsszoknyában szándékosan úgy léptem, hogy felborítsam a lépcsőn levő csengőt. Jó kis ramazuri lett belőle.

Metropol: A szülők gyakran gondban vannak a fegyelmezéssel. Amikor a gyerek kiégeti a csillagszóróval a kanapét, mi a helyes reakció?

K. F.: Biztosan meg kell büntetni, mert meg kell tanulnia, hogy mit tehet meg, és mit nem. Az egyik biológiatanárom úgy tanította meg a gyerekét, hogy ne menjen közel a kályhához, hogy zsírt tett a tenyerébe, majd odatartotta a kályhához. A gyerek keze persze bepirosodott, miközben az édesanyja jajgatott, de a gyermek megtanulta, hogy nem megyünk közel a kályhához. Nagyobb bajt előzött így meg. Amikor fegyelmezzük a gyermeket, érzékeltetni kell, hogy ennek ellenére szeretjük. Így alakulhat ki az önfegyelem önfegyelem. Úgy kell a gyerekben kialakítani a fegyelmet, hogy amikor már saját értelemre ébred, önmagától alkalmazza azt, amit megtanult.

Metropol: Önben még él a gyermek?

K. F.: Remélem, hogy igen. Szerintem ezt az édesanyámtól örököltem, ő nagyon szeretett kacagni, az édesapám szigorúbb ember volt. Az is hozzájárul, hogy ma is megélhetem a gyermeki lelkületet, hogy nagyon jó a kapcsolatom a testvéreimmel. Ma is szoktunk bohóckodni, tréfálkozni. Istennek is van humora, miért ne lehetne nekünk? Addig jó, amíg él bennünk a csodaváró isteni gyermek.