„Ez konkrétan háborús helyzet volt” – Tank, rendőrattak, szemkilövés 2006. október 23-án

Közeledik október 23., amikor az 1956-os hősökre, a magyar forradalomra, a szabadságért vívott küzdelemre emlékezünk. Ezt tették azok is, akik a forradalom 50. évfordulóján, 2006. október 23-án gyűltek össze. Senki sem gondolta, hogy ez a nap ismét a véres terrorról, szemkilövetésről, ártatlan emberek megfélemlítéséről és meghurcolásáról fog szólni. Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde ugyan óriási dühöt és csalódottságot váltott ki még azokból is, akik rá szavaztak, hiszen mindenki becsapottnak érezte magát, az az ünnepnap mégis békésen kezdődött – és rettenetes véget ért. 

A Csakazértis című kötetben jelent meg az eddigi legrészletesebb és leghitelesebb beszámoló arról, mi történt 2006. október 23-án, fényképekkel, visszaemlékezésekkel, az aznap történtek pontos és részletes térképével. Sorozatunkban most Varga Lajos, a Valton Security ügyvezető igazgatója visszaemlékezését idézzük a kötetből.

„Ez konkrétan háborús helyzet volt”

„Az utolsó pillanatig – vagyis késő éjjelig – ott voltunk a kollégáimmal az Astoriánál. Miután mindenkit kimenekítettünk a környékről – beleértve az összes politikusunkat –, nekünk még ott kellett maradnunk, hiszen a színpadot, a technikai eszközöket és a kordonokat nem volt lehetőségünk összepakolni ott, a nagy őrületben. Hiába tudtuk, hogy a tömeget ránk tolja a rendőrség, nem tudtuk félóra alatt eltüntetni a technikát. Az volt a taktikánk, hogy magunkra zártuk a kordonokat. Amennyire lehetett, magunkra szűkítettük a teret és védtük az eszközöket, hogy azokat ne használják fel a tüntetők. Addigra már igencsak elfajult a helyzet, és minden, ami az útjukba került, abból barikádot építettek. Itt pedig elég értékes kivetítők, hangládák, kábelek, színpadi elemek voltak, amelyek komoly sérülést is tudtak volna okozni, az anyagi kárról nem is beszélve. Nekünk az a dolgunk ilyenkor, hogy ameddig tudjuk, védjük meg. Több mint ötven ember védte azt a részt. 

Először a tüntetők értek oda, akik megpróbálták a barikádot szétszedni. Próbáltuk velük megértetni, hogy egyrészt mi egy oldalon állunk, másrészt ezeket a technikai eszközöket nem fogjuk nekik odaadni. Hosszas huzavona után elengedték, aztán megértették, de közben a rendőrök folyamatosan lőtték ránk a könnygázgránátokat. Elsősorban a tüntetőkre, de mivel ott álltunk egymás mellett, mi is kaptunk belőle rendesen. Pattogtak a bombák a sátor tetején, s ezeket el is kellett oltanunk. Mindenki sállal a szája előtt létezett, mert majd’ megfulladtunk. Mi ugyanis nem tudtunk odébb menni. Hiába tolták a rendőrök az embertömeget, mi maradtunk egy helyben. 

A kábeljeinkkel akarták elgáncsolni a lovakat

Tényleg háborús helyzet volt. Amit a tömeg maga előtt talált, azt felkapta és dobálta. Vagy épp azokból épített barikádokat. A Rákóczi úton a Blaha Lujza tér felé több hangállásunk is volt, ami több kábellel volt táplálva. Az egyik ilyen kábelt a tüntetők keresztben áthúzták a Rákóczi úton azért, hogy ha jön a lovasroham, azt felrántják, a lovak elesnek, és akkor majd jól meg tudják támadni a rendőröket. A kollégáim az utolsó pillanatban vágták el a másik oldalát, és mire odaértek a rendőrök, addigra lehullott a földre, ezért nem történt nagyobb baj. Csupa ilyen szituációval volt dolgunk abban a pár órában. 

 Sok év kellett hozzá, hogy ezt minden érintett kollégám feldolgozza.

Visszatérve a kronológiához: a tömeg egy idő után továbbhömpölygött, s akkor megkaptuk a rendőröket. Ők meglepődtek, hogy mi egyáltalán ott vagyunk. Különös helyzet alakult ki, mert az Astoriánál kettévált a rendőri egység: az egyik fele tolta az embereket a Blaha Lujza tér felé, a másik fele pedig az Erzsébet híd felé, közvetlenül nálunk pedig patthelyzet alakult ki. A kordon egyik végében álltak a rendőrök, a másik végében a tüntetők, a járdán pedig szabadon lehetett mászkálni, mert elsősorban az úttestre koncentráltak. Ott egy állóháború alakult ki. Néha egy-egy rendőr előreszaladt, lőtt a puskájából egy könnygázgránátot, amit a szél jól visszafújt ránk. Egy idő után megkértük őket, hogy ezt hagyják abba, mert annak semmi értelme, hogy vaktában lövöldöznek, aminek a nagyját egyébként is mi kapjuk. 

Megkértem a tüntetőket, hogy álljanak arrébb és szó nélkül megtették

Furcsa volt, hogy a rendőrség területért felelős biztosítási parancsnoka ott állt előttünk mellénnyel a szája előtt, mert ő sem kapott levegőt, és ő is tehetetlen volt. Látszott, hogy nagy a káosz, mert ez az ember sem tudott a beosztottjaival beszélni. Mire odaértek a rendőrök, meglepődve tapasztalták, hogy mellettünk áll a vezetőjük. Ebből is látszott, hogy abszolút nem volt koncepció és főleg összhang a rendőri vezetés között. Ez az egész eltartott egy óráig, mire erősítést kaptak, de közben a járdán elkezdtek visszaszivárogni az emberek. 

 Odamentem az emberekhez és kértem őket, hogy picit álljanak hátrébb, mert útban vannak. Azonnal megtették, a rendőrök pedig csodálkoztak, hogy mivel értem ezt el. Mondtam nekik, hogy bármilyen meglepő, de emberi szóval. Közben a Hír TV folyamatosan közvetítette az eseményeket és felettünk az erkélyről volt egy kameraállás, ahol élőben vették a fejleményeket. A kollégák látták a tévében, hogy mi oda beszorultunk, elkezdtek hívogatni, hogy jönnek segíteni. Ám ennek semmi értelme nem lett volna. A technikai értékeknél sokkal fontosabb az emberi élet, ne veszélyeztessünk még többet, épp elég az, hogy mi oda beszorultunk. Néhány óráig nihil állapot volt. Egyik oldalon a tüntetők voltak, akikkel jól elbeszélgettünk, a másikon a rendőrök, akik elkezdtek bekéredzkedni hozzánk WC-re. A mi toi-toi-ainkat használták. Aztán amint megkapták az erősítést, elkezdték azt a maroknyi tömeget áttolni az Erzsébet híd felé. Egy idő után nálunk megszűnt minden, a járókelőket igazoltatták az ott maradt rendőrök. Még a kerékpárokról is leparancsolták az embereket. 

Hajnalban leszedtek a rendőrök a robogóról és elő akartak állítani 

Amikor hajnalban már úgy értékeltem, hogy teljesen megszűnt a vészhelyzet és az éjszakás kollégákat már ott hagyhatom, elindultam a robogómmal haza, amivel egyébként is érkeztem. Budán lakom, s mivel tudtam, hogy az Erzsébet hídon barikád van, ezért a Kálvin tér irányába indultam el. Az első száz méternél megálltam a rendőröknél és szépen, emberi hangon megkérdeztem, át tudok-e menni a hídon vagy ott is barikád van. Erre a kérdésre agresszívvá váltak, leszállítottak a robogóról, azonnal odaszorítottak egy gumilövedékes puskát a fejemhez, hogy adjam meg magam. Azt hitték, a molotov koktélos motorosokkal vagyok és a rádiómon keresztül adom az információkat a többi tüntetőnek. Mondták, hogy épp előállítás alatt vagyok és már hívták is a rabszállítót az Astoriához. Szürreális volt az egész, hiszen néhány órával azelőtt még hozzánk kéredzkedtek be WC-re, most meg akadályoztak a szabadságomban. Kértem, hogy hadd telefonálhassak a főnöküknek, hogy tisztázhassam magam. Nem engedték. Az egész olyan volt, mint a filmeken. Amikor fel kellett tennem a kezemet, gyorshívásban beütöttem a telefonon az utolsó számot, amit korábban hívtam. Épp az egyik rendőri vezetőé volt, de beleszólni már nem tudtam. Az volt a szerencsém, hogy a telefonon keresztül hallotta, hogy éppen intézkednek velem szemben a rendőrök. Letette, újra hívott. Akkor közöltem az intézkedő rendőrökkel, hogy épp az alezredes úr hív, felvehetem-e. Először nem engedték, majd rövid gondolkodás után mégis megengedték. Az alezredes csak annyit kérdezett, hol vagyok, és hogy van-e hova letennem a motort. Mondtam, hogy visszatolom a bázisunkhoz, az Astoriához. Amikor odaértem a bázisunkhoz, akkor kapták rádión a parancsot, hogy engedjenek el engem, mert az úgy jobb lesz. S akkor nagyon flegmán, mindenféle bocsánatkérés nélkül elengedtek. Mintha valami kegyet gyakoroltak volna. 

Nagy kerülőutak árán, a Margit hídon hazajutottam. A családom már nagyon aggódott, de a nappaliba nem engedtek be otthon, mert olyan büdös volt a ruhám a könnygáztól, hogy a teraszon kellett levetkőznöm és leslagoznom magam. Féltem-e? Igazából időm sem volt félni, inkább az embereim testi épségéért aggódtam. Az elsődleges szempont mindig az emberi élet megvédése, második szempont az anyagi javak megóvása. Inkább azon gondolkoztam végig, és a cselekedeteimet is az határozta meg, hogyan tudom a kollégáim testi épségét megóvni, s aztán hogyan védjük meg a technikát. Látszott, hogy ez az egész teljesen értelmetlen, mert kegyetlen ostobaság úgy lőni az emberekre, hogy azok hazamennek, ha szólnak nekik. Az emberek csak dacból nem mentek haza, mert nem megfelelően szóltak hozzájuk. 

Emberek egymásnak esnek azért, mert nem tetszik valakinek a pártállása. És mindezt nem kommunikációval oldják meg, hanem tettlegességgel. Azt mindenképp hozzá kell tennem, hogy akit a rendőrség űzött vadként kezelt, azok nem focihuligánok voltak. Mivel egyébként is általában nagy tömeggel dolgozunk, talán ezért is tudtuk jól kezelni az akkor történteket.”