Amíg a halál el nem választ: Magdika nem marad, visszamegy a férjéhez Kárpátaljára

A Bors munkatársai az ukrán határ felé tartottak, majd a záhonyi vasútállomáson beszélgettek a menekültekkel.

„Ahogy robogunk az ukrán határ felé, a helyzet egyre vészjóslóbb: mindinkább elmaradoznak a járművek, míg végül azon vesszük észre magunkat, hogy jó ideje egyedül vagyunk az M3-as autópályán. Szemből feltűnik néha egy-egy ukrán rendszámú autó, a határ felé viszont senki. A határsorompónál kifelé egy lélek se, befelé viszont annál többen várakoznak az ukrán oldalon. A kilométeres kocsisor mellett emberek tömkelege kavarog” – számoltak be.

A záhonyi vasútállomás forgatagában a tömeg és az emberek nagy része örül, hogy végre biztonságos földre lépett, ahol nem éri el a háború. Sokan örömükben megpuszilják gyerekük arcát, többen pedig elárulják: a hosszú, meneküléssel töltött napok óta először nyugodtak meg, először érzik úgy, hogy aludni is tudnak majd.

Az unokáira vigyázott, de most hazatér

A hatalmas bőröndökkel mindenki kijutni igyekszik az állomásról, kivéve két idősebb asszonyt, akik közölték: ők bizony éppen hazafelé igyekszenek Kárpátaljára, Csapra. Magdi és Katalin inkább hazatérnek a határ túlsó oldalára a bizonytalan felé.

„Eddig itt voltam a lányommal, a három unokára vigyáztam, akiket áthozott a határon, amikor ez az egész elkezdődött. Most váltunk, mert én megyek haza a férjemhez és az öregekhez, legyen ott akármi” – szögezte le Magdi.

István is eljöhetett volna, de inkább maradt a háznál, a kutyáknál

Magdi elmesélte, hogy legyen bármilyen nehéz is a helyzet most náluk, nincs az a pénz, amiért magára hagyná a férjét.

„Most két hétig itt voltunk, de megyünk vissza. Úgy látjuk, hogy ott semmi nem történik szerencsére egyelőre”– magyarázta Magdika. Mint elmondta, férje el sem jött, pedig a 63 éves férfi már megtehetné.

„Nem, dehogy jön ő el, ottmarad a háznál, a kutyákkal” – mosolygott Magdika.

Az asszony arról is mesélt, hogy inkább a fosztogatóktól, mintsem az ellenségtől tartanak.

„Nem hiszem – és nagyon remélem –, hogy a háború hozzánk is elér, ellenben a fosztogatók járják a falvakat. Inkább a helyi nacionalistáktól félünk, nekik mi is ugyanolyan kisebbség vagyunk” – mondta szomorúan Magdika.