Joshi Bharat megküzdött a magyar nyelvvel: „162-es melleket kérek”

Tegye fel a kezét, aki nem gondolkodott már el azon, hogy egy éppen magyarul tanuló, külföldi barátját megtanítja egy veretes káromkodásra, abban a szellemben, hogy nálunk ez egy alap köszönési forma! Most, hogy senki nem emelte meg a karját, jöjjön Joshi Bharat rögös útjának története, ami Hofi Gézával indult és odáig vezetett, hogy a népszerű tévés már magyarul álmodik. 

Joshi Bharat: „Próbálták nekem kézzel-lábbal elmagyarázni, a poénokat”

„1980 telén érkeztem Magyarországra és az első, itt töltött szilveszterem estéjén egy társasággal néztem a televíziót, amiben éppen Hofi Géza szórakoztatta a milliónyi magyart.

 Próbálták nekem kézzel-lábbal elmagyarázni, a poénokat, de nagyon hamar világossá vált, hogy ezek a viccek nem ütnek sem angolul, sem a pantomim nyelvén, így azonnal elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de megtanulom a világ egyik legnehezebb, legszebb és legkifejezőbb nyelvét, vagyis a magyart” – kezdte a Metropolnak Joshi Bharat, aki természetesen gyakran keveredett nyelvi problémákba az első időkben, de még ennél is többször szívatták meg kollégái. 

„Ebben egy mondatban szerepeltek a rosszlányok és a férfi nemi szerv”

„A Budapest Bábszínház egy csodálatos, alkotói közeg volt, ahol tényleg különleges, vagy inkább különös emberek vettek körül. A Bábkészítő műhelyben volt egy fickó, akinek nagyon jó humora volt és úgy tudott káromkodni, mint a kocsis. Nos, engem ő tanított meg köszönni. Így eshetett meg, hogy amikor a folyosón szembejött velem az igazgató úr, én lelkesen és tört magyarsággal csak ennyit mondtam: Szevasz b*szki! Ugyanitt tanultam meg egy másik káromkodást is, aminek az értelmét, nagyon sokáig nem értettem. Ebben egy mondatban szerepeltek a rosszlányok és a férfi nemi szerv egy kevésbé szalonképes formája. Aztán persze bőven voltak saját erőből elkövetett baklövéseim is. Az egyiket ráadásul rendszeresen ismételtem is. Akkoriban rám is a Kulturális Kapcsolatok Intézete ”vigyázott”, így időről időre be kellett jelentkeznem náluk telefonon. Ehhez kérnem kellett a kapcsolattartó hölgy mellékét, ami sokáig így hangzott a számból: Jó napot! 162-es melleket kérek…” – mesélte nevetve Joshi Bharat, majd eszébe jutott az első, saját „gyártású” magyar szóvicce. „Máig emlékszem, az első, nem véletlenül jól sikerült szóviccemre, amit azóta is emlegetnek a Budapest Bábszínházban. Rendező asszisztens voltam és az egyik díszletelemnek zenére kellett felemelkednie, de ez sehogy sem jött össze a díszletező kollégáknak. Valahogy mindig remegett az egész. 

– emlékezett vissza Joshi Bharat.