Lőrinc Katalin: Ez az én Kossuth-díjam

Lőrinc Katalin őszintén mesélt a Hot! magazinnak az életéről.

Hot!: A szüleidnek a tánc volt a hivatásuk. Ilyen családban vagy természetes a folytatás, vagy megpróbálják lebeszélni a gyereküket. Nálatok melyik volt a jellemző?

Lőrinc Katalin: A szüleim nagyon nyitott emberek voltak, és a testvéreimmel hagytak bennünket önállóan gondolkodni. Engem megpróbáltak finoman lebeszélni, de amikor látták az elszántságomat, támogattak. Az öcsém is nyitott volt a színházra, a rendezésre. Történelem–magyar szakos tanárként dolgozik az AKG-ban, ahol a házi színpadot is szervezi. A nővérünk mérnök lett, aztán kijött belőle az elfojtott művész: selyemfestő.

Hot!: Sok kislány, amikor elkezd balettozni, úgy képzeli el, hogy majd az Operaházban A hattyúk tavában meg a Diótörőben táncol. Neked más lett az utad.

Lőrinc Katalin: Amikor 11 évesen 12 éves gyerekeket láttam a Csipkerózsikában, azt gondoltam, hogy ezt én is tudnám. Akkoriban nem volt más, csak a balett meg néptánc. A 70-es évek közepén jött először a Holland Táncszínház, az amerikai társulatok Magyarországra, azt mondtam, hogy „Úristen, ilyet is lehet?” Világfájdalmas, reménytelenül szerelmes kamasz voltam amúgy. Mondtam a szüleimnek: ha befejezem a Balettintézetet, mindent megteszek, hogy errefelé vigyen az utam.

Hot!: Maurice Béjart stúdiójába kerültél. Hogy sikerült?

Lőrinc Katalin: Édesapám ismerte Béjart-t. De abban a pillanatban, ahogy kint voltam, azon dolgoztam, nehogy valakinek a gyerekeként tartsanak számon ennél a junior társulatnál. Kérdezték, hogy kik a szüleim; azt válaszoltam, hogy tanárok, de hogy mit tanítanak, azt nem tettem hozzá. 
A Balettintézetben végigkísért, hogy kiknek vagyok a gyereke, én pedig szerettem volna, ha önmagamért ismernek el.

Lőrinc Katalin lánya, Lili kérdezgette néha, mi legyen

Hot!: Büszke vagy a szüleidre?

Lőrinc Katalin: A szüleim érdemei tőlem függetlenek. A gyerekeimre vagyok büszke, bár náluk is tudom, hogy maguk érték el az eredményeiket, szabadon, önerőből. Egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy mik akarnak lenni. Egyedül Lili kérdezgette néha, mi legyen. Perfekt angol, gyönyörű, vékony, magas kislány – azt tanácsoltam, legyen stewardess. Megsértődött. Titokban ment el felvételizni a Színművészetire. Ugyanabban a helyzetben volt, mint én otthon. Most már a táncos szakmában tudják, hogy Walters Lilinek én vagyok a mamája, a színész szakmában pedig, hogy Lili anyukája táncos.

Hot!: Lili édesapjával külföldön ismerkedtél meg, és korán meghalt. A második férjed, Eifert János táncosból lett fotós.

Lőrinc Katalin: Lili édesapjával, aki brit volt, Luxemburgban találkoztunk. Minden kapcsolatom, mind a két házasságom úgy alakult, hogy láttak engem táncolni. János eljött fotózni az órámra. Született két gyerekünk, később elváltunk, de nagyon jó a kapcsolat, akkor is, ha mindenki másfelé van már. Kata lányunk jelmeztervező, András fiunk grafikus, Hollandiában él.

Hot!: Sok helyen táncoltál, dolgoztál, tanítottál, tanultál. Korán abbahagytad a táncot, és hazajöttél. Mi hívott Magyarországra?

Lőrinc Katalin: Amióta Lilivel várandós lettem, 1991-től folyamatosan itthon élek. A pályámat az befolyásolta, hogy kenyeret kell keresnem. Ezt tánccal – főleg, hogy már nem akartam társulathoz tartozni – nagyon nehéz. Szabadúszó lettem, tanítottam, a kortárs táncművészetet akartam meghonosítani a balett és néptánc mellett. Szabó György, aki akkor a Petőfi Csarnok, később a Trafó vezetője volt, nagyon sokat tett a kortárs táncért – vele is dolgoztam. Az pedig, hogy tanítottam, adott egy olyan szabadságot, hogy akkor vállaltam munkát, amikor ráértem. Nem lehet azt mondani, hogy bocsánat, este 7-kor nem tudok színpadra állni, mert akkor fürdetem a gyereket...

Hot!: A munka a Táncművészeti Egyetemen, a Kortárs Táncművészeti Főiskolán, a Színművészetin eleget adott neked?

Lőrinc Katalin: Tanítani szerettem, de vezető nem szerettem lenni. Rengeteget tanultam belőle, de valósággal könyörögtem, hogy abbahagyhassam. Csinálják a fiatalok! Akik most a modern tánc tanszéken vannak – Kalmár Attila, Kulcsár Noémi – sok mindent láttak tőlem, amit hasznosíthatnak, mind elméletileg, mind gyakorlatilag.

„Jöttek a fotózások, a filmek”

Hot!: Hiába hagytad el a színpadot, utánad nyúlt.

Lőrinc Katalin: Bodor Johanna, aki először felkért, a Szegedi Kortárs Balettnél látott. Horváth Csaba megnézte a produkciót, néhány év múlva neki is eszébe jutott, hogy „ez” kell. Jöttek a fotózások, a filmek. A kíváncsiságom, hogy olyasmit csináljak, amit még nem, belevitt. Addigra sokat változott a tánc. A harmincas éveimben hagytam abba, amikor a legjobb egy táncos. A ötvenesekben folytattam; izgultam, mert soha nem improvizáltam – menni fog ez nekem? Kijártam Bécsbe és máshová, rengeteget tanultam. És a jóga, a Feldenkrais, az Alexander-módszer és a rengeteg elmélet mind-mind hozzáadott a testemhez, a szellememhez.

Hot!: A Trafóban, a 6Színben prózai darabokban szerepelsz. Új és új kihívások érnek.

Lőrinc Katalin: A táncos múlt miatt kerestek meg, de itt valóban beszélek is. Ezek már extrák az ember életében. 

Hot!: A pályád során kaptál állami és szakmai kitüntetéseket, bronz érdemrendet, lovagkeresztet, Harangozó Gyula-díjat. Most pedig a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lettél. Hogy értékeled ezeket az elismeréseket?

Lőrinc Katalin: A halhatatlanság, az, hogy mi marad utánam, nem foglalkoztat, de hogy még életemben beszavaztak a társulatba, nagyon jólesik. A Lábán-díjra vagyok a legbüszkébb. Az alulról jövő elismerés a csoda! Sárváron léptem fel, improvizációs előadáson, utána fáradtan nézegettem a nagyon érdekes kiállítást. Odajött hozzám egy idős hölgy, és megszólított: „Én még életemben ilyet nem láttam. Lélegzetelállító!” Azt mondtam magamban: „Na, ez az én Kossuth-díjam!”