Művészcsalád tagja: édesapja az operett műfajának kiemelkedő személyisége, a húga, Hajni színésznő. Rátonyi Róbert képzőművésznek készült, majd elvégezte a Bartók Konzervatóriumot, dzsessz tanszakon. Duótól trión át kvartettig, mindenféle formációban játszott, hangszerel, színházi, tévé- és filmzenéket ír. Két gyereke van, a 14 éves Péter és a 17 éves Laura.
Rátonyi Róbert nemrég Berkes Gabival adott koncertet a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, olyan sikerrel, hogy tele voltak vele a közösségi oldalak.
Rátonyi Róbert: Én még ilyen zenei egymásra találást, mint Gabival, nem tapasztaltam, pedig 50 éve zongorázom. Borzasztóan élveztük mindketten, lubickoltunk a próbákon a most már lassan 120 dalból álló repertoárban. Élvezzük a reakciókat, és lesz folytatás; tervezzük, hogy Gabi pályafutása jubileumi koncertjét az Urániában tartjuk.
Hot! magazin: Egy ilyen kiemelkedő produkció bemutatóján ott van a család, a gyerekek?
R. R.: Van két csodálatos gyerekem, Laura és Péter. Az édesanyjukkal sajnos már nem vagyunk együtt. Vele vannak többet, éppen a Balatonon voltak a koncert idején. De sokszor eljöttek meghallgatni. Háromszor voltam házas, a gyerekeim mamájával 15 évig éltünk együtt, az már szinte egy negyedik házasság. Sok kapcsolatom zátonyra futott. Biztos nem vagyok hibátlan, lehet, hogy rosszul választok vagy nincs szerencsém. De sok boldogság is volt ezekben a párkapcsolatokban. Amúgy monogám természetem van. Talán még nem késő.
HM: Fiatalos a külseje. Sportol valamit ebben a nagy melegben?
R. R.: Teniszezem. Jól bírom a meleget. Évente elmegyünk valahová a gyerekekkel egy hétre. Tavaly Rómában 46 fok volt, de sétáltam az utcán; most Szardíniára utaztunk. De valójában anglomán vagyok, oda szívesen születnék újra. Apám tudta ezt rólam, és egy nagyon ügyes trükkel belerántott az ő zenei világába. Megkérdezte, nem akarok-e kimenni vele Angliába. „Mikor indulunk?” – kérdeztem vissza. „Kijöhetsz, de tanuld meg a kétórás One Man Show-mat!” – válaszolta. A show óriási siker lett, jártunk vele Amerikában, Izraelben kétszer is, Svédországban, Oroszországban. A saját zenei világomat bővítettem más műfajokkal. Komoly dzsesszmuzsikusokat is elcsábítottam, ha nagyobb zenekarra volt szükség. Azt mondták, ilyen élményük nem volt még – mikor jöhetnek legközelebb? Azt nagyon sajnálom, hogy apám nem érhette meg az önálló zenei sikereimet. Egyetlen lemezemet hallgathatta – nem tudom, udvariasságból vagy őszintén mondta-e, hogy tetszik.
HM: Sok gyerek tanul zongorázni; sokan abbahagyják, kevesen folytatják, dzsesszt még kevesebben játszanak. Hogy történt ez az ön életében?
R. R.: A mi családunkban természetes volt a zongoratanulás. Apám sok hangszeren játszott; ott állt az otthonunkban a pianínó, adódott, hogy tanuljak. Utáltam gyakorolni. Egyébként is képzőművésznek készültem, híres grafikus akartam lenni. 16 éves korom körül amatőr zenekarokban játszottam, aztán jött a dzsessz. Elvégeztem a konzervatóriumot, onnan pedig nem volt visszaút. Mindenféle műfajban működtem – film, színház, tévé –, előfordult, hogy egyszerre négy stúdióban ment a zeném, show-műsorok, vetélkedők mentén.
HM: Jelentkezett vagy hívták?
R. R.: Soha nem mentem munka után. Szólt a telefon, felkértek, hívtak mindenhová. Nem is nagyon értek a menedzseléshez. Kérdezték már, miért nem írok musicalt. De erre nem gondoltam. Sok színészt kísértem élőben.
HM: Színészekkel nyilván már gyerekkorában találkozott. Összejártak a kollégák?
R. R.: Gálvölgyi János volt a legközelebbi kollégája apámnak, egy öltözőjük volt. Mi is jóban lettünk, valamennyi show-jának én írtam a zenéjét. Szinte valamennyi színésszel és énekessel dolgoztam, és nem egy baráti kapcsolattá alakult. Kézről kézre adtak. Felsorolni is nehéz, ki mindenkivel volt munkakapcsolatom. Kísértük őket a Stúdió 11-gyel is, aminek már nem is tudom, hány éve vagyok tagja.
HM: Harminc esztendeje.
R. R.: Már harminc? Még Dobsa Sanyi vett oda második zongoristának. Maga a zenekar már hatvan éve van együtt – meg is ünnepeltük ezt az évfordulót.
HM: Az operettszínházi művészeket is ismerte?
R. R.: Úgyszólván kötelező volt megnézni a darabokat már gyerekkoromban. De örülök neki, mert ezek nagyszerű produkciók voltak. A Szinetár Miklós rendezte Csárdáskirálynő – Honthy Hannával, Németh Marikával, Feleki Kamill-lal, a két Latabárral, apámmal – fantasztikus emlék.
HM: Gonda János tanítványa volt a konzervatóriumban. Hogy érzi, meddig jutott azon az úton, amit ő mutatott?
R. R.: Eleinte nem nagyon látott bennem semmit. De irányított, tanított, eljutottam a Pori Jazz Fesztiválra, és megélhettem azt, hogy közös koncerten léptünk fel a mesterrel, a tanítványai, Binder Károly, Süle László és én. Készítettem egy lemezt, elküldtem Bob Jamesnek, ő az egyik legnagyobb élő dzsesszzongorista. Nem csupán belehallgatott, hanem levelet írt, részletes értékelést, amit bekeretezve őrzök. Apám sajnos soha nem hallott élőben koncertezni. A közös fellépések Berkes Gabival új zenei világot nyitottak meg az ő számára is. Meghívtak bennünket egy galériamegnyitóra, ahol jelen volt Charlie – nagy elismeréssel jött oda gratulálni.
HM: Az édesanyja szép hosszú életet élt. Önök őrzik tovább az édesapja emlékét a húgával, Hajnival.
R. R.: A mama 93 éves volt, amikor két éve elment. Sok koncertemen ott volt, gyakran az unokáival, nagyon büszke volt rám. Teremi Trixi alapította meg a Rátonyi Róbert Színházat Csákváron, Veszprémben pedig évről évre megrendezik a Rátonyi Róbert Operettfesztivált, a színház igazgatója, Oberfrank Pál támogatásával. Ilyenkor három napig csak erről szól a városban minden, kiteszik apám híres szalmakalapos fotóját. Készült egy darab Elvesztett szerelem címmel, én írtam a zenéjét. Remélem, hogy apám fentről figyel, és látja, hogy él az emléke.
Nem akar lemaradni a Metropol cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi hetente három alkalommal elküldjük Önnek a legjobb írásokat!
Feliratkozom a hírlevélre