Gondoltad volna, hogy Sipos Petinek már két felnőtt fia van?

Az Irigy Hónaljmirigy közkedvelt énekesével, Sipos Péterrel a Hot! magazin készített interjút. 

Mit kellett elkövetned ahhoz, hogy három általános iskolából is eltanácsoljanak?

– Nagyon jópofának, viccesnek gondoltam magam, és sokat bohóckodtam az órákon. Így aztán sorozatosan azt mondták, hogy úgyis hamarosan elköltözünk, iratkozzak át a következő iskolába. Laktunk a Déli pályaudvarnál és Kelenföldön is.

Solymáron is éltetek?

– Solymáron soha nem laktunk, az édesapámnak kelmefestő és vegytisztító üzeme volt ott negyven évig. Dolgoztam is nála; eleinte gyászfestést vállalt, később más színű kelméket is készítettünk, amelyeket aztán a lengyel piacra vittek. Még szőnyeget is tisztítottunk. Nehéz munka volt: 40-50 fokos melegben, gumicsizmában, gumikötényben dolgoztunk. De így lett később lakásunk, autónk, kis faházunk a Dunakanyarban.

Miért éppen a cukrászatot választottad?

– Hamar kiderült, hogy nem lesz belőlem dísztortakészítő – a tömegmunkákat bízták rám. Akinek igazán van hozzá tehetsége, az a feleségem, Kriszta. Rövid ideig egy fa­gyi­zó­ban dolgoztam, ott ismerkedtünk meg. Ünnepekkor ő készíti a különleges tortákat, a két fiunk meg a rokonok nagy örömére.

Amikor találkoztál a jövendőbeliddel, még egy mindennapi srác voltál, nem a zenész Sipos Peti?

– Így igaz! 1990-ben találkozott a későbbi „mirigyes” csapat, és szép lassan érett össze. Ez jó volt a család és a pályánk szempontjából is. Ma megjelenik valaki egy tehetségkutatóban, és néhány hónap múlva már sztár. Ez az illető magánéletére is kihat, nehezen viseli el az ismertséget. Ezért van a sok szakítás és válás. Mi jó ideig megtartottuk a civil foglalkozásunkat, csak később lettünk hivatásosok.

„Soha még egy füves cigit sem szívtam el”

Diszkóban voltál anyagbeszerző – ez ma már kicsit kétértelműen hangzik. Mi volt a feladatod?

– „Olyan” anyagot nem szereztem be! Soha még egy füves cigit sem szívtam el, sőt soha életemben nem cigarettáztam. Ha forgatás miatt mégis kénytelen voltam, azonnal mentem fogat mosni. Vörösbort, kólát, ilyesmiket kellett szállítanom a városligeti E-Klubnak, besegítettem a programok szervezésébe is. Aztán itt volt az első lemezbemutató koncertünk telt házzal – annyian álltak sorba, hogy azt hittük, Fradi-meccs lesz!

Mitől működött ilyen jól a zenekar?

– Attól, hogy sosem feszültünk rá. Nekünk is szórakozás volt, amit műveltünk. Hamarosan a tévében is berobbantunk.

Hogy viselte a feleséged, hogy hozzáment egy civil fiúhoz, aki aztán zenész lett és hihetetlenül népszerű?

– Krisztának, a feleségemnek nagyon jó természete van. Gyesre ment, amikor megszülettek a fiúk – Levente huszonhét éves, Gergő huszonkettő –, később a bankszektorban helyezkedett el, most is pénzügyi vonalon dolgozik. Mi fordítva éltünk. Hétvégén nem voltam otthon, hét közben elmentem a gyerekekért az iskolába, sokat voltam velük. Ha átlagolok, akkor legalább annyi időt töltöttem otthon, mint más apák, férjek, csak nem szombaton és vasárnap.

Leventét és Gergőt érdekli a zene?

– Van otthon zongora, gitár, játszanak is rajtuk, de nem ez lett a hivatásuk. Egyetemet végeztek-végeznek. A nagyobbik fiunk, úgy néz ki, szállodaigazgató lesz, a kisebbik is gazdasági diplomát szerez. Kellenek a fiatalok itt is, ahogy a zenében is. Figyelem az új generációt, tehetségesek. Új gondolatai vannak a Fol­low the Flow-nak, Azah­riah-­nak. Szurkolok a fiataloknak.

„Az öcsémmel egyutcányira lakunk egymástól”

Az évek során nagyon sok zenekart, előadót parodizáltatok. Voltak, akik szóvá tették, hogy őket miért nem?

– Igen, néhányan megkérdezték. De aki nem elég jellegzetes vagy népszerű, az kimaradt. Előfordult, hogy eleinte azt gondoltuk, hogy „Na, ezekből sem lesz semmi!”, aztán a legtöbb paródiánk éppen arról a zenekarról készült. Tominak, az öcsémnek nagyon jó szövegei vannak: jól elkapja, mit lehet parodizálni.

Tamás hat-hét évvel fiatalabb nálad. Mikor tűnt el ennek a korkülönbségnek a jelentősége?

– Ez is a zenekarral jött. Eleinte persze hogy én voltam a nagyfiú, ő a kisfiú. De amint elkezdtünk együtt játszani, ugyanazok lettek az élményeink, az örömök, a nehézségek. Tomiék kiköltöztek Pest környékére, én is elkezdtem körülnézni ott. Most egyutcányira lakunk egymástól; a mamánk is ott élt, sajnos tavaly eltávozott örökre. Naponta többször benézünk egymáshoz, Emma, a kis unokahúgom gyakran átszalad, és megkérdezi, hogy hol vannak a fiúk.

Nektek még egy nagyobb családotok is van, a zenekar tagjaival.

– Körbelakjuk Pestet és környékét. Ha indulunk fellépni, benzinkutakon találkozunk. Ha igazi nagy koncertek vannak, a feleségek is jönnek, és együtt bulizunk. Klub- és diszkófellépéseket már nem nagyon vállalunk: nem akarunk éjjel kettőkor kezdeni. Városi meghívásokra, falunapokra elmegyünk. Előfordul, hogy kicsit később érünk haza, amikor a nézők meghívnak egy fröccsre, rántott húsra – nem mondunk nemet, megtisztelve érezzük magunkat. Lehet velünk bratyizni.

Egészen fiatalon dobolni tanultál, amikor mindenki gitározni meg énekelni akart. Milyen zenéket szerettél?

– A dob fogott meg elsőre, de mindenevő voltam-vagyok. Meghallgatok bármiféle zenét. Szécsi Pál-, Németh Lehel- és Máté Péter-dalokból összeállított műsorral lépünk fel Körmendi Péter tanár úrral, Apáink is ezt dúdolták alcímmel.

Előjött belőled a rock­ze­nész is: a Triásszal énekelsz. Hogyan tudjátok egyeztetni a fellépéseket?

– Jankai Bélával és Kálmán Gyurival 12 éve megyünk előre. Előfordul, hogy ugyanazon az estén, ugyanazon a helyen lépünk fel az Irigy Hónaljmiriggyel és a Triásszal – igényli a közönség. Nekem a zene a hobbim: nem horgászok, nem gyűjtök bélyeget. A zene mindenkinek jót tesz. Gyógyítja a lelket.