A színészlegenda, aki a kertjében tartotta Sztálin kezét - Elárverezték Pécsi Sándor életét

Pécsi Sándor egy 9 évesen kapott pofon után döntötte el, ki akar törni a kispolgári világból. Kilenc éves volt, amikor a nagymamája megpofozta. Szerinte igazságtalanul. Mindez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy elhatározta, nagy ember lesz belőle, s akkor a nagymama utólag már szégyellni fogja ezt a pofont. Ekkor még református papnak készült, aztán 14 évesen már tudta, színész akar lenni.

Nem akart kispolgár lenni

Így beszélt erről már híresként: „A családom hallani sem akart a színjátszásról. Mi igazi kispolgárok voltunk, így az érettségi után a jogra kellett beiratkoznom, de két szemeszter után otthagytam. Rendezőgyakornok lettem a filmgyárban. Ez már másképp hangzott a családban, hiszen mindenki tudta, egy filmes száz és száz embernek parancsol. Ez pedig a kispolgári élet ideálja volt.”

Minden rendező noteszében ott volt a neve

Innen már csak egy ugrás volt, hogy ne rendező, hanem színész legyen. Sokakkal ellentétben nem adta fel az álmait, jelentkezett a színművészeti főiskolára és felvették. Nem volt nála boldogabb ember a Földön. Ha kellett ő volt a drámai hős vagy éppen a mindenkit megnevettető komédiás. Egy időben minden rendező noteszében ott volt a neve (Szent Péter esernyője, Liliomfi, Fekete város, Pál utcai fiúk).

Az öltözőben aludt

A színpadon nem ismert pardont, igazi profi volt, de félt a bukástól. Olyannyira, hogy nem egyszer napokkal a főpróba előtt akart vissza adni szerepeket. Aztán a kollégák megnyugtatták, jó leszel Sanyi és jó is lett. Legendákat meséltek arról, hogyan készült a szerepeire. A próbák között rendszeresen az öltözőében aludt, ilyenkor mindig kitett egy kis táblácskát, hogy alszom. Bentről pedig sokszor hangos horkolás hallatszott. Aztán felkelt, s sokszor a tükör előtt ismételgette a szövegét és hozzá teátrális mozdulatokat tett. Mindene volt a színészet.

Az időutazó, aki itt ragadt

Imádta az életet, és szenvedélyes gyűjtő volt. A családi háza kertjében régi edények, cseréptöredékek sorakoztak, színházi relikviákat is megőrzött, de például megszerezte az 1956-ban ledöntött budapesti Sztálin-szobor egyik kezét is, amit a kertjében tartott (keveseknek mutatta meg, sosem lehet tudni…). Akiket kedvelt, azoknak megmutatta a ház kertjét, a különböző relikviákkal és a házat belülről is, ahol minden négyzetcentiméteren valamilyen régiség pompázott. Még az ágya is ősrégi darab volt, leginkább olyannak tűnt, mint egy időutazó, aki egy ideig itt ragadt ebben a dimenzióban. A tárgyakra úgy tekintett, mint a múlt követei, sokszor órákon át nézegette őket, s egy darabtól sem volt hajlandó megválni. Rajongott a képzőművészetért. Amíg mások a kollégák közül a színházban találtak maguknak barátot, ő a képzőművészekkel osztotta meg az idejét. Különösen a szobrászat és a festészet nyűgözte le.

Szereptanulás közben, a fotelben halt meg

Gyorsan élt, sok szerepet vállalt, de valószínűleg kódolva volt a halála. 1972. november 4-én éppen otthon volt és a kedvenc foteljében ülve tanulta a következő színházi szerepet. Ott lett rosszul és pillanatokkal később már nem élt. Utóbb az orvosok megállapították, egy vérrög okozta a halálát, nem lehetett volna megmenteni. A közvéleményt sokkolta a halálhíre, főleg pedig az, hogy csak ötvenéves volt. Világéletében idősebb szerepeket játszott, s ez alapján a felületes szemlélő azt gondolhatta, közelített a hetvenhez, mikor meghalt. Nem, csak zseniális színész volt…

Pár ezer forintért árverezték el az életét

Pécsi Sándort senki nem felejtette el, azonban a csodás gyűjteménye nem maradt egyben. Néhány évvel ezelőtt, a személyes irataival, levelezésével és használati tárgyaival lehetett találkozni egy árverésen. Pár ezer forintért árulták a legendás művész életének apró darabjait. Talán az a szövegkönyv is a kalapács alá került, amely éppen a kezében volt, amikor rosszul lett. Szomorú…