„Mellettem tolták el az áldozatokat” – élete megrázó élményéről mesélt a magyar sztár

„Az idei év sikerült eddig a legjobban. Szépen lépegettünk évről évre egyre feljebb” – mesélte Vojvoda Dávid, az Alba Fehérvár kosárlabdázója, a felvétel idején még zajló bajnoki döntő apropóján. A fehérváriak öt meccsre kényszerítették a címvédő Falcót, és bár legyőzni végül nem tudták az aranycsatában, így is emlékezetes idényt zártak a hazai kosárligában. A 32 esztendős játékos Volosinovszki György kérésére azt is felidézte, miként kezeli élsportolóként a kudarcot.

„Régen teljes tragédiának vettem, ha nem sikerült jól egy mérkőzés, ma már jobban kezelem ezt. Teljes letargiába tudtam süllyedni, ha nem dobtam egy meccsen tíz, tizenöt, húsz pont felett. Maximalista vagyok, ezt mindenki elmondja rólam és tudom én is magamról. De hála istennek ebben sokat fejlődtem az évek alatt. Nyilván, mai napig előfordul, ha egy igazán fontos mérkőzésen nem úgy megy a játék, tudok rajta agyalni még most is több napig.”

Korábban Szolnokon hat év alatt négy magyar bajnoki címet és négy Magyar Kupát is nyert.

„Ha lehet ilyet mondani aktív kosárlabdázóként, az volt pályafutásom eddigi csúcsa. Nagyon sikeres évek voltak. Ráadásul a nemzetközi porondra is kiléphettünk. Meghatározó hat év volt a pályafutásomban, amely egészen 29 éves koromig tartott. Ekkor jött egy olyan lehetőség, amit örülök, hogy kipróbáltam. Kimentem Olaszországba légióskodni. Ideje volt már, mert nagyon sokat kérdezgettek, győzködtek, miért nem mentem fiatalabb koromban külföldre játszani, főleg úgy, hogy 23 éves koromtól kezdve mindig hívtak. De csak ekkor döntöttem úgy, hogy eljött az a lehetőség, amelyet nem szabad kihagyni.”

Ez a lehetőség a Reggio Emilia invitálása volt. Ám amilyen sokat várt a légióskodással Vojvoda, olyan gyorsan szakadt vége rajta kívül álló okokból. Jött ugyanis a koronavírus-járvány, amely miatt idő előtt lefújták az olasz bajnokságot, az alacsony bedobó pedig mindössze hét hónappal az egy plusz egy évre szóló szerződése aláírása után már újra idehaza volt.

„Április negyedikén állt le a bajnokság hivatalosan – igen, még a pontos dátumra is emlékszem. De már előtte sem játszottunk, mert pont abban a régióban voltam, ahol azokban a hetekben a legrosszabb volt a Covid-helyzet az egész világon. Nem volt jó élmény, mikor a tévében azt látod, hogy naponta több ezer ember hal meg. Volt, hogy mellettem tolták el a vírusban meghalt áldozatokat. Akkor hozták azt a rendeletet Olaszországban, hogy még az utcára sem lehet kimenni. Két hónapot ültem a lakásban egyedül, mert a családom a válogatottszünet után csak március elején utazott volna vissza hozzám. Nyilván mondtam, hogy inkább ne. Én viszont kintragadtam.”

A háromszor is az év legjobb magyar kosárlabdázójának választott sportoló hétköznapjait a félelem és az aggodalom járta át ebben az időszakban.

„Nagyon megijedtem, el ne kapjam én is. Akkor még nem igazán tudtunk semmit, csak azt láttuk, egyre többen halnak bele. Azon gondolkoztam, több évig hívtak külföldre, nekem pedig pont akkor sikerült kimennem, amikor mindez közbejön. Nem égi jel, hogy nekem nem szabad légiósnak lennem? Nem szoktam hinni az ilyesmiben, de ott azért elgondolkodtam. Egyszer próbálom ki magamat külföldön, erre jön a világjárvány, ami keresztbe veri a légióskodást. Úgy vágtam neki, szeretnék legalább három évet kinn tölteni, és utána hazajönni még egy magyar csapathoz. Ebből a három-négy évből lett hét hónap. Nem volt jó érzés.”