Tönkreverték a világot, 70 éves lett a magyar válogatott legendája

Minden munkahelyen kell egy ember, aki a maga személyiségével megkerülhetetlen. Aki egy viccel, egy jó sztorival, vagy egy pillanatnyi dührohammal, de életet hoz a monoton mindennapokba. A Metropol (és laptársunk, a Bors, amelynek évtizedek óta törzstagja, szíve-lelke) szerkesztőségében ilyen Gergely Gábor, akire büszkék vagyunk, amiért velünk van, s nem mellesleg ő a mi világbajnok asztaliteniszezőnk. Ráadásul ma 70 éves. Vele készítettünk „rejtett kamerával” egy olyan interjút, ami még számára is meglepetés lesz.

Finoman szólva sem sikerült elhallgatnod, hogy közeleg a 70-es szám… 
– Most arra célzol, hogy már két éve beharangoztam? – kérdez vissza a rá jellemző mosollyal „Gáborunk”.

Nem, dehogyis. Így legalább észben tartottuk. Nagy buli lesz? 
– Fogalmam sincs, keresnek innen-onnan interjúk miatt. Hogy otthon mi lesz? A hatvanadik szépen meg lett ünnepelve, lehet, hogy a mostani is.

Otthon a legváratlanabb pillanatokban jut eszembe harsány felkiáltásod: Ne csináljunk már Istenből artistát! Nos, majdnem művész lettél sportoló helyett.
– Az a majdnem annyi, hogy gyerekként jelentkeztem apróbb filmszerepekre. Mondanám, hogy apróbb, de a Tüskevárban akár én is lehettem volna Tutajos. Végül ott a nevem a stáblistán, de csak mint statiszta voltam jelen. 

Tehát akkor a pingpong győzött.
 – Pingpong a nagy fenéket. Asztalitenisz, kérlek, asztalitenisz. Illetve a foci. Tizenhat éves koromig labdarúgónak készültem, Mezey Györgytől sokat tanultam a BVSC-ben. Aztán maradt az asztalitenisz. 

Kisebb labdával könnyebb volt? 
– Értem a viccet, már jó párszor kértelek, hogy gyere le a terembe, állj ki ellenem, tökéletesen elfogadom, hogy nem mersz… A kínaiak is ledöbbentek, amikor a Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor hármas legyőzte őket a világbajnoki döntőben. 

(Az 1979-es, Kína ellen megnyert világbajnoki döntő)

Azóta is lelkesen látogatod a kínai éttermeket. Nem félsz, hogy felismernek? 
– Eddig sosem kaptam gyomorrontást. 

Mi volt az Aranycsapat titka? 
– Az, hogy így együtt voltunk sikeresek, na meg persze Berczik Zoli szövetségi kapitányunkkal kiegészülve. Némi túlzással, akár drága jó nagymamám is jöhetett volna negyedik, ötödik tagnak a válogatottba, hármunk mellett úgyse kellett volna meccset játszania.

Az Aranycsapat nemrég a szép pénzjutalommal járó Prima Primissima díjat is elnyerte. Szurkoltunk nektek, de kicsit izgultunk is, hogy hétfőn már nem jössz dolgozni... 
– Pontosan tudtátok, hogy jönni fogok. Nekem ez nagyon fontos, szívem csücske az újságcsinálás, ugyanúgy, ahogy a gyerekek oktatása délutánonként. 

Volt bármi, ami kimaradt a pályafutásodból? 
– Na, ez egy álkérdés. Milliószor elmondtam már nektek, hogy az olimpia örök fájdalom marad. 1984-ben mehettünk volna, de a tisztelt vezetők inkább bojkottálni akarták a Los Angeles-i játékokat. Legalább egy harmadik helyet biztosan szereztem volna. 

Ki a sportolói példaképed? 
– Nincs ilyen, mindig önmagamat motiváltam. Ha példaképet kell választanom, akkor édesapámat mondanám. Vidéki emberből lett katonatiszt, Ludovikát végzett, eltartott három gyereket. 

Van-e bármi, ami az életedből kimaradt? Ami talán a 80. születésnapodra megvalósul?
– Világ- és Európa-bajnok ismert sportoló vagyok. Ez így rendben van, talán ha a tisztelt kollégák egyszer eljönnének velem egy italra, na az lenne az igazi... Fél éve csak ígérgetnek, már nincsenek illúzióim.