Cowboy-szindróma: a túlzott önállóság ártalmas is lehet

Talán mindannyian ismerünk olyan embert, aki makacsul önálló viselkedést tanúsít, sosem kér segítséget, már-már hiúsági kérdést csinál abból, hogy az összes problémáját saját maga oldja meg, még akkor is, ha ezzel hosszú távon árt önmagának. Nem véletlenül juthat róluk eszünkbe – legyen szó nőkről vagy férfiakról – a vadnyugati cowboy figurája, aki függetlenségéről és keménységéről híres, és aki rezzenéstelen arccal birkózik meg a felmerülő nehézségekkel. Az élet azonban nem feltétlenül arról szól, hogy egyedül vegyük a nyakunkba a feladatokat, főleg, hogy a terhek meg nem osztása mentális betegségekhez is vezethet – derül ki a Fanny magazin cikkéből.

Túlzott autonómia

Ha az egyén fizikailag és jórészt érzelmileg túlságosan elszeparálja magát a környezetétől, és nem fogadja el mások támogatását, az nemcsak a saját jóllétét, de az egészséges kapcsolatok fenntartását és kialakulását is gátolhatja.

„A hiperfüggetlenség túlzott elköteleződést jelent az autonómia és önellátás felé. Az ilyen személyek persze első ránézésre vonzónak és izgalmasnak tűnhetnek, mivel azt láthatjuk, hogy jól menedzselik az életüket, talpraesettek, agilisak, szó nélkül elintézik a dolgaikat. Ám ha egy picit e mögé a dinamika mögé nézünk, akkor hamar kiderülhet, hogy szorongás húzódik a háttérben, ami hatással van az érintett érzelmi állapotára, ezen keresztül viselkedésére” – foglalja össze dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. „A hiperfüggetlenek szeretnék azt hinni, hogy mindenre képesek, a segítségkérés számukra egyenlő a kudarccal, ami magában hordozza a megszégyenülés, megalázkodás, kiszolgáltatottság lehetőségét. Gyakran túlságosan is pozitív önképpel rendelkeznek, előfordul, hogy extra erővel és energiával ruházzák fel magukat, akár csak egy cowboy, akinek életmódjából fakadóan valóban önállóan kellett megoldania a felmerülő problémákat. Ez a fajta működés viszont kétségkívül nem természetes. Az ember társas lény, akinek eredendően szüksége van a kapcsolódásra. A segítség elfogadásának elutasítása mögött éppen ezért félelem és a bizalomhiány állhat.”

A szakpszichológus azt is kiemelte, az ilyen személyek korábbi tapasztalataik alapján azt érezhetik, csak magukra számíthatnak, ha mástól kérnének szívességet, azzal sebezhetőséget mutatnak és akár meg is szégyenülhetnek. Előfordulhat, hogy a „ha valamit jól akarok csinálni, akkor azt magamnak kell megcsinálni” meggyőződés a múlt csalódásai nyomán alakult ki. Lényeges megemlíteni a perfekcionistákat is, akik szintén hajlamosak lehetnek arra, hogy semmilyen szinten nem engedik át másoknak az elintéznivalókat, mert attól tartanak, nem lesz elég jó az eredmény.

Mélyen gyökerezhet

Sokan azért nem kérnek segítséget, mert úgy érzik, ezzel gyengének tűnnének. Ha valaki állandóan azt hallotta gyerekként, hogy „légy erős, ne sírj, ne panaszkodj”, akkor felnőttként is erre fog törekedni, és egyedül akar majd helytállni a különféle helyzetekben. A jelenség mögött ezenkívül húzódhat egy olyan gyerekkor vagy egy olyan korai időszak is, amiben a család szigorú és rideg hozzáállást tanúsított, ahol sok volt a szabály, a tiltás és korlátozás.

„Egy ilyen túlzó, óvó, védő rendszerben, illetve kapcsolatban az az érzet alakulhat ki, és az erősödhet meg a gyerekben, hogy ő védelemre szolgál, nem képes az önállóságra. Összetett módon, de akár az ebből való kitörés eszköze is lehet a cowboy-effektus, azaz, hogy valaki nagy fokú önállósággal tör ki ebből az állapotból, elutasítja a támogató kezeket, ezzel is igyekezve helyreállítani az önértékelését, énképét” – részletezi a pszichoterapeuta. „Ezért aztán felépít egy olyan jellemet a külvilág, és akár önmaga felé, amiben ő erős, érett, tettre kész ember, aki nem függ senkitől. Ez egy megküzdés az adott helyzetben, amiben ott van a félelem, hogy megismétlődik a múlt, és újra kiszolgáltatott, alárendelt vagy éppen függő helyzetben lévő gyerek lesz.”

Találhatunk kiutat belőle

Fontos lenne megérteni, hogy a segítségkérés nem gyengeség, és nem jelenti azt, hogy nekünk ne kellene mozgósítani az erőforrásainkat, valamint stratégiákon gondolkozni. Megfelelő önismerettel és önreflexióval rájöhetünk minderre, és akár gyakorolhatunk is. Például apróságokban kezdjük el elfogadni mások támogatását. Így fokozatosan fejlődhetünk. Fontos a bizalom is, hogy elhiggyük, a többi ember is képes jól megoldani a dolgokat. Végezetül az is lényeges, hogy tudjuk, nem attól leszünk értékesek és szerethetőek, ha mindent segítség nélkül viszünk véghez.

„A helyzet akkor tud változni, ha az illető elkezdi megtapasztalni azt, hogy alapvetően nem kell görcsösen és szélsőségesen nagy energiát belefektetni abba, hogy bizonyítsa a függetlenségét, hiszen az nem elvehető. Segíthet, ha olyan közegben van, ahol önmagát adhatja, ahol megtapasztalhatja, hogy lehet hibázni, és ettől nem csúszik ki a talaj a lába alól. Próbálkozás és gyakorlás útján a szorongató, irreális fantáziákból lehet engedni, ezeket módosítani. Kulcsfontosságú lenne az is, hogy megtanuljon a külvilággal kooperálni, mindez segíthet enyhíteni a szélsőségesen merev hozzáállást” – javasolja a szakértő.